London, a látnivalói mellett, bővelkedik jobbnál jobb gasztro helyekben is. Ebben a városban mindenki megtalálja a neki és a pénztárcájának valót, de az gyakorlatilag képtelenség, hogy az ember az összeset feltérképezze. Persze törekedni azért lehet rá.
A címek linkek az adott hely oldalára.

1) Paradise (by way of Kensal Green)
Kívülről rossz arcú pubnak tűnik, belül viszont felújított és eklektikus. Három emeletes épület, a földszinten van a pub és az étterem egymástól külön termekben, az emeleteken pedig a bulizós helyek és a tetőterasz is. A pubban templomi bibliatartós székek vannak, az étteremben nincs két asztal ugyanolyan székkel, a női és férfi mosdók felett egy-egy kitömött fácán díszeleg egyéb dekorációkkal, az udvaron pedig egy két méter magas zománcozott táblára festve a 10 parancsolat. Gasztro pub stílusú kaját kínálnak, szezonális alapanyagokból. Amiket ettünk: zsömlécskéket olíva olajjal, szardíniát, carpaccio-t, csirkét, bárányt, sajt tálat és ragacsos karamellás sütit (sticky toffee pudding). Na meg lecsúszott néhány koktél is a vacsihoz, mert azokból is nagyon jókat készítenek. A hétvégi bulik belépősek. Látogatás: 2014. szeptember 3.
Fizettünk: £120 / 2 fő

Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy ‘Szegfűszeg Klub’. Londoni gasztro körökben népszerű, vendégként nagyon menő ott lenni, a Michelin szerint pedig egy csillagos konyhát visznek.
Egyik (ex)kollégámnak lejárt az európai 2 éves vízuma, így kénytelen volt visszamenni Kanadába, aminek nagyon nem örült. Egy hónapig szinte minden nap megkérdezte, hogy eljövök-e ide vele kajálni, a választ általában lepasszoltam, vagy csak annyit mondtam, hogy ‘talán’, de a végén már annyira idegesítő volt, hogy inkább igent mondtam csak már hagyjon békén. A lelkére kötöttem, hogy a férjem is jön, mert nem vagyok hajlandó vele kettesben romantikus vacsorázni és nem fizetjük ki a számla rá eső részét, csak azért mert ez egy búcsú vacsora. Tudom, ez elég nyers, de vannak emberek akikkel nem lehet máshogy bánni. Amúgy én semmit nem tudtam erről az étteremről az ő lelkesedésén kívül, nem is néztem utána mielőtt odamentünk, így kb. egy átlagos egy csillagos londoni vacsorára számítottam: semmi extrára nagyon sok pénzért. Ehhez képest besétáltunk egy hatalmas viktoriánus épületbe, elmentünk egy sonka/szalámi érlelő kamra mellett, majd beértünk egy stílusos, de nem feszélyezetten elegáns bárba ahonnan átvezettek minket az étterembe, aminek az egyetlen díszítőeleme a kékre csempézett látványkonyha és az ablakban lógó sonkák voltak.

Lyonban szerencsére nem csak drága éttermekben lehet jót enni. Januári utunk során inkább helyi, kevésbé ismert bisztrókban ettünk.

A Le Ch'ti Pot Ney nevű hely lokális kocsmának tűnt (minden értelemben), ennek ellenére rendkívül jók voltak az ételeikről írt beszámolók, kihangsúlyozva, hogy ár/érték arányban nagyon megéri odamenni.

A Bocuse d'Or-ral egybekötött kiállítást idén olyan tüzetesen, mint két éve, nem jártuk végig. Volt néhány cég, akiknek a standjára kíváncsi voltam, azokat megkerestük, ezeken kívül pedig a két magyar standot néztük meg jobban.

Maga a kiállítás azon kívül, hogy idén sokkal nagyobb volt, nem változott. Sajnos nem volt olyan közvetlen, mint a Gastronord tavaly, mert itt nem tudtunk beszélgetni a termelőkkel, és a kereskedőkkel, mert szinte mindegyiktől azt a választ kaptuk, hogy "sajnos nem beszélek angolul", majd elkezdték franciául magyarázni a dolgaikat. Mi pedig azt válaszoltuk, hogy "sajnos nem beszélünk franciául".
Szerencsére a fotózáshoz nem kellett kommunikáció, kattintsatok a képre a galériához.

A Noma-t az elmúlt 5 évben négyszer választották meg a világ legjobb éttermének. (2013-ban "csak" a második legjobb volt.) Az elismeréssel párhuzamosan a hírnevük is egyre nagyobb lett, mára René Redzepi gyakorlatilag a világ leghíresebb szakácsa.
Az év elején voltak olyan terveim, hogy küldök az étteremnek egy levelet, hogy van-e lehetőség egy néhány hetes sztázsolásra a Noma-ban. Ide megérte volna elmenni még akkor is, ha a krumpli pucoláson kívül nem csinálok mást 2 hétig. Naivan abból indultam ki, hogy néhány éve aránylag egyszerű volt a Kacsába sztázsolóként bejutni, itt max többet kell várni, de azért biztosan nem lehetetlen.

Idén 15. alkalommal került megrendezésre a világ legrangosabb szakácsversenye: a Bocuse d’Or. A döntőben 24 ország szakácsai versengnek a legjobbnak járó arany szoborért. Ez jelképe a valóra vált álomnak, büszkeségnek, kitüntetésnek, de legfőképpen elismerése a csapat előző két évi kemény és kitartó munkájának.

Magyarország a stockholmi európai döntőn kilencedikként jutott be a lyoni döntőbe. Molnár Gábor szakács, Pohner Ádám commis és Vomberg Frigyes coach alkották a magyar csapatot; a nemzetközi zsűriben pedig Hamvas Zoltán (Magyar Bocuse d’Or Akadémia elnöke) képviselte hazánkat.

Fotó: Bocuse d'Or

Vége a 2015-ös Bocuse d'Or-nak, idén is szoros verseny volt. Molnár Gábor úgy érezte, hogy minden úgy sikerült, ahogy tervezték, így elégedetten jöttek ki a boxból a főzés után.

Az eredmények:

Legjobb plakát: Magyarország
Legjobb commis (segítő): Finnország
Hal különdíj: Japán
Hús különdíj: Finnország
Bronz érem: Svédország
Ezüst érem: Amerikai Egyesült Államok
Arany érem: Norvégia

Magyarország a 13. helyen végzett. Gábor azt mondta, hogy a hal tányérra a legbüszkébb. Gratulálunk az egész csapatnak!

(Részletes beszámolót a versenyről sok képpel és videóval vasárnap írok majd.)

2010-ben, amikor kiköltöztem Angliába, azzal kezdtem, hogy beiratkoztam 4 hétre egy nyelviskolába. Ez alatt a rövid idő alatt összebarátkoztam az egyik csoporttársammal, aki egyébként török volt. Sulin kívül is jól megtaláltuk a közös hangot, úgyhogy néha szerveztünk közös programokat. Utóbbiak az után, hogy én elkezdtem 60 órákat dolgozni / hét elmaradtak, aztán később a leányzó visszaköltözött Törökországba. Amikor karácsony előtt látta, hogy megyünk Isztambulba azonnal írt levelet, hogy mikor megyünk, hol szállunk meg, mik a tervek stb… Végül az utolsó ott töltött napunkon egy találkozót is sikerült összehozni. Az egész ott töltött hetünk egyébként is meseszerű volt, és az a tudat, hogy a világ másik végén még ismerős is van, csak fokozta az egész hangulatot. Beszélgetés közben kérdezgetett minket, hogy ezt és azt láttuk-e vagy ezt és azt kóstoltuk-e. Onnan tudtuk, hogy szuper turisták voltunk, akiket a török kultúra tényleg érdekel, hogy a válaszunk mindenre igen volt.

Ez az Isztambul sorozat utolsó része. Összeszedtem azokat a török ételeket és italokat, amiket az ott töltött egy hetünk alatt ettünk és ittunk, de a korábbi cikkekbe nem fértek bele.

Isztambulban sétálva akaratlanul is piacokba botlottunk. Gyakorlatilag az egész belváros egy kirakodó vásár, ahol a ruhától elkezdve a kaján keresztül az elektronikai cikkekig mindent lehet kapni.

Fűszerpiac (Mısır Çarşısı vagy Egyiptomi Bazár)

Itt helyieket egyáltalán nem lehetett látni, turistát viszont annál többet. Hétfőn a folyosókon csak lézengtek az emberek, így minden árus el akarta adni nekünk a portékáját, néhol elég nyomulósan. Szombaton viszont már lépni is alig lehetett a tömegtől, és az árusok nagy része is vevőkkel volt elfoglalva.

A bejárat

Lokanta Maya – Leb-i Derya – MaNa

Nem foglaltunk mindegyikbe asztalt, ami utólag hiba volt, mert volt olyan étterem, ahova el szerettünk volna menni, de mondták, hogy már nincs hely. Ha legközelebb Isztambulba megyünk garantáltan ezzel fogjuk kezdeni.
Érdekesség volt még az, hogy az egyik általunk meglátogatott étteremben sem kínálták a most olyan divatos több fogásos kóstoló menüket.