Szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy ‘Szegfűszeg Klub’. Londoni gasztro körökben népszerű, vendégként nagyon menő ott lenni, a Michelin szerint pedig egy csillagos konyhát visznek.
Egyik (ex)kollégámnak lejárt az európai 2 éves vízuma, így kénytelen volt visszamenni Kanadába, aminek nagyon nem örült. Egy hónapig szinte minden nap megkérdezte, hogy eljövök-e ide vele kajálni, a választ általában lepasszoltam, vagy csak annyit mondtam, hogy ‘talán’, de a végén már annyira idegesítő volt, hogy inkább igent mondtam csak már hagyjon békén. A lelkére kötöttem, hogy a férjem is jön, mert nem vagyok hajlandó vele kettesben romantikus vacsorázni és nem fizetjük ki a számla rá eső részét, csak azért mert ez egy búcsú vacsora. Tudom, ez elég nyers, de vannak emberek akikkel nem lehet máshogy bánni. Amúgy én semmit nem tudtam erről az étteremről az ő lelkesedésén kívül, nem is néztem utána mielőtt odamentünk, így kb. egy átlagos egy csillagos londoni vacsorára számítottam: semmi extrára nagyon sok pénzért. Ehhez képest besétáltunk egy hatalmas viktoriánus épületbe, elmentünk egy sonka/szalámi érlelő kamra mellett, majd beértünk egy stílusos, de nem feszélyezetten elegáns bárba ahonnan átvezettek minket az étterembe, aminek az egyetlen díszítőeleme a kékre csempézett látványkonyha és az ablakban lógó sonkák voltak.
Eddigre az előítéleteimnek nyoma sem volt, viszont nagyon kíváncsi lettem.
A Clove Club egy pop-up koncepcióból lett étteremmé. Isaac McHale, két társával, The Young Turks (Az Ifjú Törökök) név alatt időszakosan felbukkanva London különböző helyszínein főzte a saját menüjét. Mind a hárman a harmincas éveik elején jártak, remek önéletrajzokkal, pénzük viszont nem volt és ezek a fajta alkalmi főzések jó lehetőségnek tűntek a bemutatkozásra (2011-ben a pop up még nem volt annyira népszerű). Az eseményekről és helyszínekről Twitteren tájékoztatták a nagyérdeműt £45-ért kínálva négy fogást. Abban az időszakban csak a pillanatnak éltek, egyikük sem tudta, hogy ebből hosszútávon mi lesz. 2013-ban Isaac (már másik üzlettársakkal) végre meg tudta nyitni a saját éttermét. Ő korábban a két Michelin csillagos Ledbury-nek volt a fejlesztő szakácsa.
A konyhája azokat az elveket képviseli, amikről már korábban írtam: “A csúcsgasztronómiában mostanában az a divat, hogy az alapanyagokat minél természetesebbnek hagyják meg, minimális hőkezeléssel úgy, hogy minden íz megmaradjon bennük. Arra próbálnak törekedni, hogy az ételekben az alapanyag eredeti környezete, íze, illata, látványa tükröződjön vissza valamilyen formában.” Nyilván mindezt a hétköznapi embernek is elérhető formában (nem úgy, mint a Noma-ban).
A rendelés gyorsan ment, választhattunk öt vagy tíz fogásos menüt, hagyományos értelemben vett étlap nem volt. Mivel S-nek meg voltak számlálva a napjai Londonban, rábíztuk a döntést, ő pedig a tíz fogásosat választotta (£95/fő).
Az étkezést a tíz fogáson kívüli üdvözlő kanapékkal kezdtük, amiből kaptunk hat félét:
csirkelábbőr chips mártogatóval;
általuk készített hajszálvékonyra szeletelt szalonna;
tarlórépás, szotyis rolád (a zöld részre már nem emlékszem, hogy mi volt);
cékla lágy kecskesajttal;
az ikonikus írós (buttermilk) bundában sült csirke;
és kenyérrudak, szintén az általuk készített, zsírszalonnával.
Ezeket egyesével hozták ki, amikor elvitték az üres tányért, visszafelé azonnal hozták a másikat. Közben rendeltünk egy fehérbort is a sommelier ajánlásával (Auxey-Duresses 2010).
Az első fogás makréla tatár volt dió olajjal és yuzuval (japáncitrom). Emlékszem, néhány másodpercre csend borult az asztalunkra, mert kénytelenek voltunk arra figyelni, ami a szánkban történik. Minden íz egymással harmóniában ott volt a szánkban.
A második fogás nyers szent Jakab kagyló volt, clementine-nel, égetett vajjal, szarvasgombával és mogyoróval. Erre mind a hárman csak annyit mondtunk, hogy WOW. Ez ugyan a képen nem jön át, de azt az ízorgiát, ami a szánkban volt, nem lehet szavakba önteni.
Közben kenyér is került az asztalunkra, foszlós belső, ropogós külső, amilyennek lennie kell. Nem kérdeztem meg, hogy ott sütik-e, de szerintem igen.
A harmadik fogás répás, hínáros languszta leves volt kétszersült-szerű szendviccsel. Ez nem váltott ki belőlem mélyebb érzelmeket, én az ilyen fajta levesekért annyira nem rajongok, de attól még finom volt.
A negyedik fogás égetett vajban posírozott farkassügér volt, spenóttal és krumpli rudakkal. Különböző halakat így elkészíteni mostanában nagyon divatos Londonban.
Az ötödik fogás hurka volt savanyú zöld almával és cikóriával. Eddig a szent Jakab kagylós fogás volt a kedvencünk, de ez most felülmúlta. Ezt a hurkát, más körettel, de akár otthon is felszolgálhatták volna annyira ugyanolyan volt, mint a mienk.
A hatodik fogás Montgomery cheddar sajtos tortácska volt malátával a tetején.
A hetedik fogás gyömbéres vadkacsa leves volt 100 éves Madeira-val.
A Madeira-ból egy cseppet töltöttek a poharainkba, épp hogy csak éreztük az ízét, majd beletöltötték a levest a pohárba. Boros pohárból húslevest inni furcsa volt. Annak ellenére, hogy az íze remek volt maga a lé opálos és ködös volt.
A főételhez kértünk egy üveg vörös bort is, szintén a sommelier ajánlásával (Morgon, 2012).
A nyolcadik fogás a főétel volt, de itt én kértem egy cserét, mert az eredeti lassan készített birka (mutton) volt káposztával és articsókával, de én már a bárányra is húzom a számat, úgyhogy a birka tuti túl sok lenne. Kaptam helyette szarvast, tökmaggal és sütőtök pürével. Utóbbi nagyon finom volt, igazi téli fogás, imádtam.
Zsolti kitartott az eredeti mellett, de azt mondta, hogy ez volt az eddigi fogások leggyengébb eleme, mert már majdnem bántóan birka ízű, úgyhogy a szarvassal jobban jártam.
A kilencedik fogás amalfi citromból készített hab volt, Sarawak borssal. Alig adtak hozzá cukrot, úgyhogy mire a hab végére értünk mindannyiunk fintorgott a savanyúságtól. A garantált szájtisztítás a desszert előtt megvolt, a bors pedig izgalmas volt vele.
A tizedik fogás fordított almatorta (tarte tatin) volt calvadosos Crème Fraiche-sel. Ez az egyszerű, de nagyszerű desszert méltó befejezése volt a menünek, Zsolti itthon legalább ilyen finomra készíti.
Ezek pedig a petit foursok voltak.
Füstölt madeline, aminek a receptje a St. John könyvből van;
ezeknek a golyócskáknak a nevére nem emlékszem, de olyan volt, mint a dianás cukorka;
ez pedig az általuk készített táblacsoki, ennek az utolsó morzsáin csak udvariasságból nem vesztünk össze.
Kisétálva az étteremből szinte rosszul éreztem magam a korábbi előítéleteim miatt. Ezen a helyen minden megvolt, ami manapság divatos a londoni gasztronómiában: látvány, stílusosság, sok fogás, jó borok, házi sonkák és szalonnák, természetesség, jó alapanyagok, tiszta ízek. Kíváncsi vagyok, hogy vajon később kapnak-e majd két csillagot?
The Clove Club
Shoreditch Town Hall
380 Old Street
London
EC1V 9LT
Látogatás: 2015. január 13.
Fizettünk: £447.19 / 3 fő
