2018-ban az egyik mentális összeomlás után rájöttem, hogy főzés ide vagy oda, ezt az óraszámot/életstílust kisgyerek mellett nem lehet csinálni nőként.
Amikor Marci 10 hónapos volt, visszamentem arra a helyre dolgozni ahol terhesen is dolgoztam sous chefként (Oblix; Shard, 32. emelet; Zuma cégcsoport). Mivel én nem voltam hajlandó feladni azt az elvemet, hogy igenis én fogom nelvelni a gyerekemet, és nem bébiszitter, délutános és késő esti műszakokat csináltam, hogy napközben vele lehessek. Másfél év 4 órányi alvás után fizikailag és mentálisan is kikészültem a pörgéstől.
A fizikai kimerültség (9-14 órás műszakok, éjszakai hazabuszozások Londonon keresztül a nagyon stresszes napok után, fél1-1-re értem haza, a gyerek 6-7 körül kelt) hozta magával a mentális problémákat is. Egy elhanyagolt nagyon komoly szülés utáni depressziót, amit már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni és a folyamatos szorongást.
Volt egy kolléga sous chef, aki füvezett és rendszeresen alkoholt fogyaszott a szünetekben, majd úgy csinált, mint aki dolgozik. Ennek ellenére az exec chef azzal nyomaszott, hogy én amúgy is egyel kevesebb műszakot csinálok, 7 helyett (50-55 óra) csak 6-ot (45-50 óra), ami feltétele volt, hogy visszamenjek dolgozni, amibe amúgy ő egyezett bele mosolyogva. Azt is mondta, hogy mivel én kevesebb műszakot csinálok, mint a kolléga, neki (az exec chef-nek) a kolléga szava mindig többet fog érni, mint az enyém.
Mindezt azért, mert farka van és fizikailag több órát van jelen. Az nem zavarta, hogy a munka minősége, amit csináltunk, az ég és föld volt. Azt se vette figyelembe, hogy én az ott töltött kevesebb óra számom alatt hatékonyabban dolgoztam, mint a kolléga aki elvileg többet volt jelen fizikailag.
Mentálisan a szünetekben lévő füvezések miatt máshol járt.
Többször lebasztak mítingeken, hogy én ne állítsak valótlanságokat vele kapcsolatban, amikor felhoztam a droghasználatot és alkohol fogyasztást munkaidő közben.
Itt kezdődött a nagyon komoly csúszás. Mert vagy nem bírtam aludni vagy ha igen, nem bírtam felkelni, ha sikerült a vérnyomásom az egekben volt, a gyomrom görcsben, hogy nem vagyok elég. Hogy nem tudok megfelelni egy olyan helyen, ahol minden órában mentálisan terrorizálnak, hogy így meg úgy csinálok kevesebb órát, miért nem küldtem el azt az emailt, az miért jelentett beteget, a ‘daily kitchen log’ túl rövid (mert aznap gyakorlatilag semmi nem történt), túl magas a ‘food cost’, miért rendeltünk dolgokból ennyit (mert másfélszer annyi foglalás lett, mint amire a budget kalkulálva volt) és még sorolhatnám.
Amikor elkezdtem ott dolgozni kedvenc voltam. Amikor visszamentem szülés után még nagyobb kedvenc voltam. Junior sous chefből sous chefé léptettek elő friss anyaként, kéremszépen. Tőlem büszkébb (és kimerültebb) ember nem létezett a földön akkor.

Eltelt pár hónap és teher lettem, aki képtelen lépést tartani, képetelen a 3 hetente megújúló teljesen alkalmatlan, angolul nem beszélő személyzetet betanítani és amúgy is jóban van a főszakáccsal és kiáll mellette, akit az exec chef mostanra tőlem is jobban is utált.
Marcival egy pár alkalommal otthon kellett maradnom, mert beteg volt, ez sem segített a szituációmon. (Akinek van bölcsis gyereke tudja miről beszélek, a hasmenéses víros volt a legjobb (nem), mert az az egész családot leterítette pár napra.)
Először csak sírós rohamaim voltak; ömlöttek a könnyeim megállíthatatlanul amikor egyedül voltam. Biztos csak rossz napom volt, gondoltam, majd elmúlik, majd holnap jobb lesz. Pár héttel később már alig kaptam levegőt és remegtem is hozzá. Aztán ezek elkezdtek kontrollálatlanul jönni, nem bírtam abbahagyni vagy megállítani és uátna nagyon-nagyon fáradt és kimerült voltam.
A Google segített megfejteni, hogy ezeket pánik rohamoknak hívják. Sokként ért, mert ez velem nem fordulhat elő, én nem lehetek kiégve, én vagyok az Enikő, aki soha nem áll meg, mindig nyomja, kisgyereket nevel, családja van és karriert épít egyszerre, érted? (Muhaha)
Elmentem a háziorvoshoz, mert a Google javasolta. Elmondtam mi a baj, a doki olyan nyers kérdéseket tett fel, amik összehoztak egy újabb pánik rohamot a szeme láttára. Nagyon kiadt, hogy én miért csinálom ezt magammal. Kiírt 4 hét beteg szabira, hogy pihenjek és fogalkozzak a családommal és örüljek a gyerekemnek, aki amúgy tök jól néz ki.
Nagyon boldog voltam.
Ebben az időszakban még Magyarországon is voltunk előre betervezett nyaraláson.

Azt hittem, hogy minden fasza, meggyógyultam. Vissza is mentem dolgozni (igen, ugyanoda), mondtam mindenkinek, hogy nagyon jól érzem magam, ez a szünet jót tett, kész vagyok belevágni a dolgokba újra.
3 nap volt.
Rosszabbul néztem ki és éreztem magam, mielőtt elmentem beteg szabira. 72 óra alatt olyan szinten visszajött MINDEN, hogy azt sehogy nem lehet kifejezni és rosszabb állapotba kerültem, mint előtte voltam.
Háziorvos megint. Újabb pár hét beteg szabi, ezúttal viszont csoport terápia (CBT) is, mert a pihenés már magában nem volt elég.
Azonnal felmondtam.
Úgy éreztem, hogy képetelen vagyok tovább lépni az életemben, amíg bármilyen módon közöm van ehhez a mérgező közeghez.
Fél évig nem tudtam visszamenni dolgozni, mire mentálisan megint összevakartam magam.
Ezt csak azért meséltem el, mert itt sok fórumon és oldalon megy az, hogy a szakácsok kiégnek, alkoholisták lesznek és drogoznak azért, hogy a nyomás egy kicsit elviselhetőbb legyen. Titokban. Halkan. És elvileg erről kéne beszélni, mert jelenség. Hát én így égtem ki. Már nem szégyellem, inább csak sajnálom, hogy ezen az egészen keresztül nyomtam magam (utólag) teljsen feleslegesen. DE akkor úgy éreztem, hogy nem tudok és ha tudnék akkor is túlságosan FÉLEK változtatni. Tessék, leírtam. És nem történt semmi, azon kívül, hogy most már te is tudod, hogy friss anyaként top vendéglátásban dolgozni nem egy leányálom.
Az exec chefről még annyit, hogy amikor később állást kerestem és egy fejvadász referenciát kért rólam tőle privátban egy munkához, az exec chef olyan szinten lehúzott, hogy az ügynökség még az adatbázisából is törölt.
