Lokanta Maya – Leb-i Derya – MaNa

Nem foglaltunk mindegyikbe asztalt, ami utólag hiba volt, mert volt olyan étterem, ahova el szerettünk volna menni, de mondták, hogy már nincs hely. Ha legközelebb Isztambulba megyünk garantáltan ezzel fogjuk kezdeni.
Érdekesség volt még az, hogy az egyik általunk meglátogatott étteremben sem kínálták a most olyan divatos több fogásos kóstoló menüket.

Lokanta Maya

A szállodánktól 10 perc sétányira volt, úgy kaptunk asztalt foglalás nélkül, hogy az esti nyitásra odamentünk, így a többiekhez képest korán végeztünk. A belső dizájn a londoni modern, fiatalos éttermek stílusára emlékeztetett.

Kezdésnek remek kenyeret kaptunk joghurttal, amire olívaolaj volt csorgatva és paprikával volt megszórva.

Zsolti előételnek ropogós, olajban hirtelen megsütött kishalakat kért, amiket kapros szószba lehetett mártogatni.

Az én előételem töltött, pirított vöröshagyma volt zöld salátával.

Zsolti főételnek báránycsülköt kért, amit krémes polentával szolgáltak fel. Utóbbi annyira nem hasonlított az eredetire, hogy ha nem jegyzik meg az étlapon, hogy ez polenta, akkor nem jövünk rá.

Az én főételem kapros rizottó volt rákokkal.

Zsolti desszertnek sütőtökpürét kért szezámmag (tahini) fagyival. Az általunk rendelt ételekből ezt tűnt a legtörökösebbnek.

Én desszertre nem vágytam, viszont megkérdeztem, hogy készítenek-e sajt tálakat, mert azt az étlapon egyáltalán nem láttam. Szerencsére a válasz igen volt, kaptam is egy hármas válogatást (kecske sajt, kemény sajt, kék sajt) mazsolával és kakukkfűvel megszórva.

Az étterem és az ételek színvonala határozottan az egy Michelin csillagosokén volt, ennek ellenére evés közben olyan érzésünk volt, mintha a sót egyáltalán nem ismernék a konyhán. Pedig mi nem eszünk sósan.
A helyről még tudni kell, hogy egy séfnő (Didem Senol) vezeti, aki New York-ban tanult és főzött néhány évig, majd az ott megszerzett tapasztalatait ötvözte a török konyhával (a sót gondosan kifelejtve minden ételből). 2010-ben egy szakácskönyvet is írt, amit angolul is kiadtak: Aegean Flavours - A culinary celebration of the Aegean region’s local markets and produce. Vacsorázás közben belelapoztunk és a mostani kaja albumok között praktikus és használható szakácskönyvnek tűnt az Égei-tenger melletti régiók piacáról és szezonális termékeikről. Vettünk belőle egyet; itthon lapozgatva meggyőződtem róla, hogy mindenki számára könnyen elkészíthető receptek vannak benne, feltéve, hogy meg tudjuk szerezni hozzájuk a megfelelő (török) alapanyagokat.

Lokanta Maya
Kemankeş Caddesi 35 A
Karaköy İstanbul
34425

Látogatás: 2014. december 22.
Fizettünk: 303 TL / 2 fő

Leb-i Derya

Ez az étterem Zsolti listáján volt rajta, kollégája ajánlotta, de azt mondta, hogy itt nem a kaja, hanem inkább a kilátás a lényeg. Az étterem az épület legtetején található, csupa üveg falakkal, lélegzetelállító kilátást nyújtva az esti kivilágított Isztambulra. Az asztalfoglalás kötelező volt, úgyhogy ide jó időben foglaltunk, mert úgy terveztük, hogy a szentestét itt töltjük majd.

Azért, hogy a kilátás élvezhető legyen az étteremben gyakorlatilag sötét volt. Az asztalokon egy-egy sárga lámba világított, de az étlapot így is alig lehetett elolvasni.

Zsolti pisztáciás, sajtos masszával töltött paprikát kért előételnek, ami finom volt, de semmi extra. Kapott hozzá még egy kosár nagyon gyenge minőségű kenyeret.

Én sajtos nacho-kat rendeltem joghurttal és paradicsom szalszával. Egyáltalán nem illett a hely stílusához, de ha már étlapon volt, kíváncsi voltam, hogy mit hoznak ki belőle. Engem nem győztek meg, paradicsom szalszából pedig sokkal jobbat ettünk két nappal korábban az egyik szendvicsezős helyen.

Zsolti főétele Boszporusz kebab volt, amit ugyanazokkal a szószokkal tálaltak, amik az én előételemen is voltak.

Én csirkét rendeltem, ami mandulás, barackos, kókusztejes rizzsel kevertek össze és határozottan finomnak találtam.

Desszerttel én nem akartam kísérletezni, Zsolti viszont rendelt karamellizált ananászt karamelles szósszal és valami puding szerűséggel a tetején. Ebben kellemesen csalódtunk, kiegyensúlyozott, élvezhető desszert volt.

A konyha nagyon gyors volt, gyakorlatilag rendelés után azonnal megkaptuk az előételeket, a tányéroknak pedig még ki sem hűlt a helye, de a főételek már előttünk voltak. A desszerttel ugyanez volt. A felszolgálók pedig nem kapkodták el a borunk utántöltését, úgyhogy mire a desszertet befejeztük még mindig volt fél üveg borunk. Nem tudom, hova sietettek minket ennyire, mert az étteremben még mindig bőven volt hely. Ha már így alakult, hátradőltünk, borozgattunk, beszélgettünk és élveztük a kilátást. Amikor rájöttek, hogy mi még legalább fél órát tuti ott fogunk ülni, hoztak egy kis mogyorót és olívabogyót.

A kaja egyáltalán nem nyűgözött le, ráadásul az egész hely túlárazott volt, itt inkább a kilátást kellett megfizetnünk, mint minden mást.

Leb-i Derya
Kumbaracı Yokuşu, Kumbaracı İş Hanı, No: 57/6 Tünel,
Beyoğlu İstanbul

Látogatás: 2014. december 24.
Fizettünk: 360 TL / 2 fő

Az étteremből egyáltalán nem lehetett jó képeket csinálni az esti városról, a szállodánk tetejéről állvánnyal viszont igen. Nem ugyanaz, de így legalább el tudjátok képzelni a várost kivilágítva is. Ha nem is ide, de más emeleten lévő étterembe, ahol jobb a konyha, megéri elmenni.

MaNa

Ez az étterem 5 percre volt a szállodánktól, péntek este volt, és csak azért mentünk le, mert az összes általunk kinézett hely tele volt. Fél hét körül értünk oda, de itt is azt mondták, hogy 8-ig maradhatunk. Az étterem stílusa engem a szocializmusban megragadt éttermekre emlékeztetett, épp csak a fehér abroszt kellett volna lecserélni kockásra.

A kenyérről itt sem tudok sok jót mondani, de a szárított, ropogós csicseriborsó érdekes volt mellette. Az étlap is izgalmasnak tűnt, mert csupa török fogást tartalmazott, az angol nyelven kívül nyugat-európai hatásnak nyoma sem volt.

Előételnek én kapros cukkinisalátát kértem (kaskarikas), Zsolti pedig zöldség gombócokat (muhammara), amit főleg paprikából, dióból, fűszerekből és zsemlemorzsából készítettek. A felszolgáló rettenetesen kedvetlenül rakta le elénk a tálakat, mi pedig kíváncsian kezdtünk neki. Mindkettő friss, jól fűszerezett és finom volt és a méreteik alapján azonnal megbántuk, hogy nem rendeltünk még két előételt.

A teremben lévő négy felszolgálót (a teremfőnököt beleértve) annyira lekötötte a pult támasztása, hogy 10 percig az üres tányérjaink felett ültünk. Ezt a fogást én főételnek rendeltem, de utólag kiderült, hogy ez igazából meleg előétel, így egyszerűbbnek találtuk azt, ha ezeken a fogásokon inkább megosztozunk. Marhasonkás böreket (pacanga böregi) rendeltem, ebből szintén duplát kellett volna, mert annyira finom volt, hogy túl hamar elfogyott.

Újabb 10 percig néztük az üres tányérokat miután elvitték őket, aztán megkaptuk a Zsolti által rendelt szardellás piláfot (hamsili pilav). Szuper volt ez is.

Zsoltinak nem volt kedve várni még 10 percet, hogy aztán újabb 10 perc után felvegyék a desszert rendelést, úgyhogy miután befejeztük, közölte velük, hogy hozzák a desszert lapot. Ezt csak udvariasságból tette, mert amúgy is tudta, hogy a karamellizált birsalmát rendeli majd (ayva tatlisi). Részünkről ez megnyerte a legjobb isztambuli desszert díját. Az alma mellett birsalma zselé volt, a közepébe sűrű török tejszínt raktak és az egészet megszórták pisztáciával. Ez valami olyasmi volt, amire sokáig emlékezni fogunk.

A rettenetes szervizt leszámítva itt legalább ugyanolyan jó török kaját kaptunk, mint korábban a Ciya-ban. Kisétálva az étteremből vettük észre, hogy mi voltunk az egyetlen nem török vendégek és a cikk írása közben tűnt fel, hogy a honlapjuk egyáltalán nem érhető el más nyelven, mint török.

MaNa
Kemankes Mahallesi, Rihtim Caddesi Fransiz Gecidi No. 53/8
Beyoglu, Istanbul

Látogatás: 2014. december 26.
Fizettünk: 144 TL / 2 fő