2010-ben, amikor kiköltöztem Angliába, azzal kezdtem, hogy beiratkoztam 4 hétre egy nyelviskolába. Ez alatt a rövid idő alatt összebarátkoztam az egyik csoporttársammal, aki egyébként török volt. Sulin kívül is jól megtaláltuk a közös hangot, úgyhogy néha szerveztünk közös programokat. Utóbbiak az után, hogy én elkezdtem 60 órákat dolgozni / hét elmaradtak, aztán később a leányzó visszaköltözött Törökországba. Amikor karácsony előtt látta, hogy megyünk Isztambulba azonnal írt levelet, hogy mikor megyünk, hol szállunk meg, mik a tervek stb… Végül az utolsó ott töltött napunkon egy találkozót is sikerült összehozni. Az egész ott töltött hetünk egyébként is meseszerű volt, és az a tudat, hogy a világ másik végén még ismerős is van, csak fokozta az egész hangulatot. Beszélgetés közben kérdezgetett minket, hogy ezt és azt láttuk-e vagy ezt és azt kóstoltuk-e. Onnan tudtuk, hogy szuper turisták voltunk, akiket a török kultúra tényleg érdekel, hogy a válaszunk mindenre igen volt.

Ez az Isztambul sorozat utolsó része. Összeszedtem azokat a török ételeket és italokat, amiket az ott töltött egy hetünk alatt ettünk és ittunk, de a korábbi cikkekbe nem fértek bele.

A török kávé valami olyasmi, amit nem lehet kihagyni. Az után, hogy kihozzák az asztalhoz, kell várni egy kicsit, hogy a zacc leülepedjen az aljára, aztán egy hörpintéssel hirtelen meginni, majd vízzel leöblíteni. Cukor nélkül senkinek nem ajánlom; mondom én, aki soha, de tényleg soha, nem tesz cukrot a kávéjába (mézet is csak néha).

A sahlep orchideagyökér-porból készült meleg ital, aminek télen van szezonja. Az állaga sűrű, leggyakrabban fahéjjal ízesítették, és az íze híg, átpasszírozott tejbegrízre emlékeztetett.

A gránátalmának is télen van szezonja, szinte minden utcasarkon lehetett kapni a belőle frissen facsart levet, ami így tél közepén igazi vitaminbomba.

A törökök tradicionális alkoholja a Raki, amit akár ánizspálinkának is nevezhetnénk. Maga az alkohol átlátszó, az opálos színét akkor kapja, amikor felöntik vízzel.

A kedvenc streetfood-om a gözleme volt. Lágy tésztát kerekre kinyújtanak, majd egy nagyon forró vaslapon megsütnek, majd hajtogatják. Lehetett kapni sima, sajtos vagy sajtos-spenótos verzióban is. A képen a vaslap gáztüzelésű, de láttunk olyat helyi piacokon, amikben parázs volt.

Utolsó este (szombaton) a barátnőnk elvitt minket a Taksim téren az egyik kedvenc helyére. Ennek a térnek a környékén mindenhol bárok, kávézók, éttermek vannak, amik szombat este tele vannak szórakozó emberekkel. A helyek többségén lehet enni is, ezúttal mi csak egy válogatást kértünk a meze-kből. Ezeket először kihozták megmutatni, majd az alapján választhatunk. Végül kértünk egy konyha által összeállított válogatást.

Mautner Zsófi a blogján többször említette, hogy a szardellának (hamsi) télen van szezonja, így Isztambulban ilyenkor mindenhol lehet kapni és igazi finomság. Sokfelé jártunk a városban, főleg gyalog, de sehol nem árulták. Szombaton az egyik piaci bóklászás közben belebotlottunk egy hamsi árusba. Semmi mást nem készítettek, csak azt, lehetett választani kicsi, közepes vagy nagy adagot. Megjegyzem turisták itt sem tolongtak. A szardellákat lisztbe forgatták, majd bő olajban hirtelen kisütötték. Nyers vöröshagymával, salátával és kenyérrel tálalták.

A szállodánktól 5 perc sétányira volt a vízipipázó (nargile) negyed. Kávézó mellett kávézó volt, szinte mindegyik porosnak és használtnak nézett ki, olyan helynek ahova magamtól biztosan nem mennék be. Első este a Parma Café-ba mentünk, az tűnt a legszimpatikusabbnak. A fal olyan volt, mintha egy hatalmas múlt századi képeslap lett volna ráfestve, a személyzet nem beszélt angolul, csak helyiek voltak és egy macska fensőbbségesen aludt az egyik fotelban. Annyira megtetszett nekünk a hely, hogy aztán minden másnap ott voltunk. Csak első este rendeltünk, hogy mit szeretnénk, a következő napokon aztán hozták maguktól a ‘szokásosat’.

Lett egy kedvenc kávézónk is, szintén 5 percnyire a szállodánktól. Sahi volt a neve, új, modern, ‘fancy’ üzletnek tűnt. Itt arra is volt lehetőség, hogy a frissen készült turkish delight-ot is megkóstoljuk gránátalmamaggal. Még puha volt, de már nem ragadt, kevés porcukorral volt megszórva, a gránátalma pedig ellensúlyozta az édességét. A képen látható süti (trilace tatli) pedig elmondhatatlanul finom volt. Az állaga nem túlsütött rizskókra emlékeztetett, sahlep-be volt beáztatva, majd karamellel leöntve.

Volt egy negyed a szállodánk mögött, ahova két romos ház, néhány rossz arcú török férfi, egy lerobbant autó és néhány kóbor macska között kellett bemenni. Ha ezen mind túljutottunk, akkor egy nyüzsgő, fiatalos negyedbe botlottunk tele jobbnál jobb kajázókkal és kávézókkal, ahol az utcák karácsonyfa égőkkel voltak megvilágítva. Persze mindegyik hely tömve volt emberekkel, nyáron a színes égők mellett/felett/közben szőlőlugas van. Isztambullal szemben nekem ott dőlt le az összes előítélem, amikor láttam egy nem szimpatikus, nagy szakállas, hatalmas darab fickót egy doromboló macskát simogatni az ölében, miközben a haverjaival beszélgetett.
Itt egy Bando nevű szendvicsezős helyen ettünk. Zsolti húsgombócokat (köfte) én pedig marhasonkás szendvicset.

Ez pedig a Galata híd, ahol éjjel-nappal, gyakorlatilag 24 órában pecáznak az emberek. Emeletes híd, felül az autók, villamosok, gyalogosok járnak, alul pedig van egy járda és halas éttermek, amiktől mindenki (beleértve barátokat, ismerősöket, helyieket is) óva intett minket. Amikor az egyik kollégámnak meséltem, hogy Isztambulban leszünk egy hétig, azzal kezdte, hogy ezekben az éttermekben még véletlenül se együnk. Úgyhogy nem is tettük. Azok a halak pedig, amit a folyóból kifogtak rettenetesen néztek ki.

Imádtuk ezt a várost, van egyfajta varázsa, aminek nem lehetett ellenállni. Azt még nem tudjuk mikor, de garantáltan vissza fogunk menni.