Nehéz elmondani, hogy az a sokat emlegetett konyhai nyomás és stressz mit is jelent. Mielőtt elkezdtem volna éttermekben dolgozni kósza mondatokat hallottam csak arról, hogy stressz helyzetben és nyomás alatt az ember személyisége mennyire meg tud változni. Ebbe senki egészen addig nem gondol bele komolyabban, amíg ő a saját bőrén meg nem tapasztalja.

Igen, most lehetne azt mondani, hogy ez a konyhán úgyis mindegy, mert a vendégek úgysem látják. De az igazság az, hogy nem mindegy, mert a konyhán is emberek dolgoznak, akik a kollégáim, ha stresszes vagyok, azt ők is megérzik, nekik sem jó, arról nem is beszélve, hogy ha az idegeskedésemmel a felszolgálókat kiakasztom, akkor azt már a vendégek is észre fogják venni.

Még decemberben volt egy hivatalos fotózás az ételekről és egy interjú a főszakáccsal (Kevin Love) és Hestonnal. Ez minket annyiban érintett, hogy a lefotózott ételeket nekünk kellett elkészíteni reggel 10-re. Az én feladatom a Quaking pudding (remegős puding) volt. Persze december közepén a karácsonyi hajtáskor ez az egész mizéria csak púp volt a hátunkra. A felszolgálóknak is, mert az alig pár napja felrakott karácsonyi dekorációt a fotózás kedvéért le kellett szedni, aztán szerviz előtt kapkodva visszarakni.

Ez a fotózás/interjú is csak úgy eltelt, mint az összes többi karácsonyi rendezvény, egyikünk sem foglalkozott vele többet, és délutánra már el is felejtettük.

Február elején véletlenül összefutottunk a szupermarketben a főszakáccsal és büszkén újságolta, hogy a Hind's Head és ő is benne van az egyik újságban, és megkérdezte, hogy emlékszem-e arra a fotózásra még decemberben, mert az a cikk. Ó igen, így már dereng valami, gyorsan meg is vettem én is. Nagyon tetszett a cikk, a képek remekül sikerültek és ez végre a Hind's Head-ről meg rólunk szól és nem a Kacsáról. :)

Néha az ismerőseim kérnek tőlem receptekhez tanácsot, vagy egyszerűen csak ötleteket, hogy melyik alapanyagot hogyan lehet jól elkészíteni. Ezekre mindig szívesen válaszolok, és persze az is érdekel, hogy az adott kaja aztán hogy sikerült.

Legutóbb egy barátnőm keresett meg ilyen téma miatt. A levelén azóta is mosolygok, ha eszembe jut. Először azt hittem, hogy csak viccel, úgyhogy hangosan felnevettem, de aztán rájöttem, hogy Ő ezzel biztos nem, és válaszoltam. :)

/szia,
ha van egy kis időd, elküldenél nekem két receptet?
paprikás krumpli
krumplis tészta
tudom, hogy mindkettő tök egyszerű, de írd már le nekem légyszi! mint a hülyéknek.. ((-:/

LOL

(Amúgy egyből eszembe jutott, hogy ezer éve nem ettem egyiket sem, és ha otthon leszek, biztos, hogy meg fogom kérni anyut, hogy főzze meg nekem őket. :) )

Magyarországon a kalmár nem túl népszerű, sokan csak mélyfagyasztott rántott karikaként ismerik, ami szerintem rettenetes, vagy egyszerűen csak asszociálnak a tenger gyümölcsei pizzára, arra a gumis Haribo állagú fehér karikára a tetején, amit soha nem esznek meg a rágóssága miatt.

Én otthon egyetlen egyszer kóstoltam kalmárt. Gumis, rágós és masszív volt nulla élvezeti értékkel. Angliába úgy költöztem ki, hogy „Kösz, én ezt nem szeretem, inkább meghagynám másnak.”

2010 júliusában a Riverside Brasseriben dolgoztam. A séf az egyik reggeli halszállítmánynál roppant izgatott lett. Amikor mondta mindenkinek, hogy rendelt kalmárt a többiek is ugyanilyen izgalomba jöttek, engem kivéve. Nekem az járt a fejemben, hogy hogyan lehet ezért a gumis vacakért ennyire rajongani? Látta is az aggodalmamat, úgyhogy megkérdezte, hogy szeretem-e. Őszintén megmondtam neki, hogy nem, mert olyan, mint a Haribo. Ezen persze jót mosolygott, mondta, hogy tudja, hogy mire gondolok, de ha ezt megkóstolom, meg fog változni a véleményem. Ezek után kíváncsian vártam, hogy mi fog ebből kisülni.

Valami csípőset szerettem volna enni, a zöldbab akciós volt a szupermarketben, a füstölt mangalica zsírszalonna pedig a hűtőben bújt meg…

Az ünnepek alatt az emberek többsége kiköltekezte és teleette magát, ezért januárban mind a pénztárcájukat, mind a hasukat kímélni fogják. Szóval beáll az úgynevezett „uborkaszezon” az éttermekben, amikor időnként több a személyzet, mint a vendéglétszám. Ez nálunk sincs másképp. A hétköznapok elég csendesek, a foglalásaink száma ritkán megy 100 fő fölé / szerviz. A hétvégék; péntek, szombat, vasárnap; ugyanolyanok, mint mindig: telt házasak.

A csendes hétköznapoknak köszönhetően volt időm másra is, mint megszállottan a pályát tölteni, meg arra koncentrálni, hogy kész legyünk szervizre. Ezt úgy értem, hogy délutánonként el tudunk menni legalább egy óra szünetre, és el lehet csámborogni a konyhán másik pályára, hogy megnézzük, ott mi történik. (Lehet menni háromszor sült krumplit kunyerálni a zöldség pályáshoz. :) )
Arra is volt időm, hogy néhány fényképet csináljak arról, hogy mi folyik a konyhán. Ezúttal mindent a szemnek!

Idén a cég vezetősége úgy döntött, hogy a bray-i éttermeknek közös személyzetis bulit szervez január 8-án. Ami nem is rossz ötlet, mert nagyjából úgyis ismerjük egymást.

Nálunk vasárnaponként 12-16 óráig van konyha, viszont azon a délutánon bezártunk egy órával hamarabb, hogy mindenki el tudjon készülni és időben, 19:30-ra, odaérjen a bulira. Kihangsúlyozták, hogy nem lehet melegítőben, edző cipőben és farmerban menni, elvárnak egy normális megjelenést. A részvétel pedig „önkéntesen kötelező” volt, ugyanis a séfünk közölte, hogy mindenkitől elvárja, hogy legalább egy rövid időre megjelenjen, hiszen ez a buli rólunk szól.

Néha lehet kapni a szupermarketben friss kagylót. Onnan még soha nem vettünk ilyesmit, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy teszünk egy próbát. Egy csokorba össze voltak kötve szorosan, szaguk nem volt, aránylag tisztának és frissnek tűntek. Vettünk hozzá spagettit is, mert azt már ezer éve nem ettünk.

Néhány hete valamelyik nap rám jött a steak ehetnék. Mondtam is a Zsoltinak: „Úgy ennék most egy jó steak-et!” Erre felcsillant a szeme és azt válaszolta, hogy ő már hónapok óta mondja nekem, hogy menjünk már el abba az argentin steak házba, Londonban. Uh, és tényleg. Állandóan leráztam azzal a szöveggel, hogy „most nincs kedvem annyi húst enni”. És ez így is volt, ahhoz hogy teletömjem magam egy jó steak-kel nekem megfelelő hangulatban kell lenni, egyébként nem bírnám megenni.

Az az igazság, hogy szilveszterkor soha nem tudom, hogy hova tegyem magam. Mindig úgy éreztem, hogy ez egy kicsit olyan „kényszer buli”, amikor mindenki bulizik, úgyhogy nekem is illik. Amúgy semmi bajom nincs a bulizással, sőt :), de a szilvesztereket nem nekem találták ki.

Tegnap elmentünk egy házibuliba, ahol főleg magyar nemzetiségűek voltunk. Volt eszem-iszom, háttérzene, beszélgetés, tűzjáték. Meg rengeteg kaja és alkohol, ahogy kell. Minden fajta Túró Rudi, amit lehet otthon kapni, házi készítésű szalonna otthonról (ezt főleg a srácok az éjszaka alatt betermelték), Zsolti féle mince pie, rágcsálnivalók, lencsefőzelék meg sütöttem egy kókuszos sütit, amit imádtak.