Anyukám gyakran készített nekünk almáspitét gyerekkoromban. Néha segítettünk neki almát pucolni és reszelni, majd összekeverni a tölteléket a cukorral és a fahéjjal. Tisztán emlékszem a lakást betöltő édes illatra és a várakozásra, hogy “mikor lesz már kész?”. Anyunak mindig határozottan ránk kellett szólnia, hogy ne vágjuk még meg a sütit, mert túl meleg és megégetjük magunkat. Szinte mindig elfogyott a készítés napján, aztán másnapra csak a morzsák maradtak…

Az utóbbi években az alma az egyik kedvenc gyümölcsöm lett nyersen is, és valamilyen formában sütve-főzve is. Anglia pedig maga az “almaparadicsom”. Semmi más nem terem meg a vidéken, csak az alma és erre roppant büszkék. A szupermarketek polcain 4-5 félét lehet kapni egész évben, a zöldségestől pedig nem lehet csak úgy rendelni, hogy “3 kg almát kérek”, mert akkor biztos, hogy meg fogja kérdezni, hogy “Jó, de melyik fajtából?”

Ennek tudatában már rutinosan mentem vásárolni.

Azért írom, hogy rejtett, mert ezek azok a dolgok, amik nem jönnek egy turistával szemben, ha erre jár. De azért mindegyik angol. A finomság részét pedig mindenki döntse el saját maga. :)
Három dologról fogok írni, ez a “Chip Butty”, a “Marmite” és a “Branston Pickle”. Mind a hármat akkor kóstoltam, amikor már több, mint egy éve itt voltam. Az angol kollégák bátran és büszkén ajánlgatták őket, hogy ezek is hagyományos angol ételek és mindenképpen meg kell kóstolnom őket.

Néhány hónapja az egyik kollégám kitalálta, hogy ha a konyhai brigádnak is van kedve, menjünk el vacsorázni a Dinner by HB-ba (London) közösen. Az ötlet jó volt, de mivel elég sokan vagyunk a dolog ettől jóval több szervezést igényelt.
Hosszas kérdezősködés után végül meglett a létszám, szóltunk a főnökeinknek is, hogy szeretnénk menni, és végül meglett az időpont is 2 hónappal előre. A senior sous chef jött velünk, úgyhogy az egész foglalást főleg ő intézte, azaz egy asztalt 12 főre szeptember 2-án este 8 órára.

Az elmúlt 2 heti beosztásom úgy nézett ki, hogy 5 nap munka, 1 szabad, 5 nap munka, 1 szabad. Ilyenkor örülök, hogy élek, nemhogy még azon gondolkodjak, hogy bárhova is elmászkáljak. Az utolsó szabadnapom vasárnapra esett, amikor Zsolti is otthon volt és kérdezte, hogy nincs-e kedvem elmenni arrra az oxfordi kajafesztiválra, amiről néhány hete mesélt, mert hogy az most van. Na egye fene összeszedtem magam és elmentünk Oxfordba fesztiválozni.

Véletlen vagy sem, de pont vasárnap reggel olvastam el a Bűvös Szakácson a Képzelt riport(...) című bejegyzést. Ez adta az ihletet arra, hogy most én is egy képes beszámolót csináljak. Ezúttal szarkazmus nélkül. :)

Körülbelül azóta ki voltam éhezve egy jó steak-re, amióta a húsos pályán rendszeresen sütöm őket. Annyira jól néznek ki, jó az illatuk, szó szerint öröm rájuk nézni. Gondolom az evés része is ilyen lehet a vendégeknek az asztalnál. Főleg akkor sóvárgom utánuk, ha éhes vagyok szerviz végén. Ah – ide nekem egyet, azonnal! Dehát ez nem így megy.
Szabadnapjaimon aztán elfeledkeztem a sóvárgásomról, mert nem volt a szemem előtt. Zsolti viszont nem, mert szinte kétnaponta hallgatta a nyavalygásomat, hogy “még mindig nem ettünk steak-et!” Úgyhogy felvetette, hogy mi lenne, ha egyik nap sütnénk egyet itthon. Jóóóóó, bologattam, ahogy csak tudtam. Úgyhogy fogtuk magunkat és elmentünk steak-nek valót vásárolni.

Tudom, hogy van rá ezermillió recept és ahány ház, annyi szokás, de ezúttal még arrra sem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem, hogy mások hogyan készítik. Nekünk nagyon bevált ez a recept, időről időre készítünk egy adagot, ami aztán nem sokáig marad meg a hűtőben.

A The Hand and Flowers Marlow egyik otthonos pub-ja, melyet 2005-ben nyitott meg a Kerridge házaspár. Tom a konyhát irányította, mint főszakács, Beth pedig a felszolgálókat. Alig egy év alatt sikerült megszerezniük az első Michelin csillagjukat.

Mi 2011 tavaszán jártunk náluk először. Ebédre már akkor sem volt egyszerű asztalt foglalni, két fogásos menüt lehetett kapni 15, hármat 20 fontért. Mindegyik fogásnál két lehetőségből lehetett választani. (Az étlapos kínálat természetesen borsosabb áron volt).
2011 őszén megkapták a második csillagot is a Michelintől. Ez a hír mind őket, mind a közvéleményt meglepte. Ez volt az első pub, amit a Michelin kitüntetett két csillaggal, úgyhogy akkor még a csapból is ez folyt. Több ismerősöm úgy gondolta, hogy határozottan nem két csillagosak és ez egy kicsit korai volt.
Zsoltival már akkor eldöntöttük, hogy vissza fogunk menni, amint időnk lesz rá.

Kivételesen a korrektor szerepből előlépek vendég blogger-é. Valahogy a pesto készítése történelmileg rám maradt és Enikő megkért, hogy akkor én is írjak róla.

Valószínűleg ez is egy olyan étel, amit minden olasz háziasszony az ősi családi recept szerint készít. Mivel nincsenek olasz őseim, fogalmam sincs, hogy az enyém honnan származik.

A “Fishlove” (halszerelem) egy folyamatban lévő fotós program, melybe híres személyiségeket hívnak meg. A cél az, hogy a képeik és a celebek segítségével felhívják a világ figyelmét a túlhalászásra. Sokkal több halat halászunk ki a tengereinkből, mint amennyit szabadna. Feltételezések szerint az évszázad közepére már nem lesz mit kifogni.

A program felszólít arra, hogy tennünk kell valamit a tengeri élővilágunk megmentéséért.

A vasárnap mindig más, mint a többi nap. Ilyenkor a HH-ben hosszú nyitvatartás van, azaz 12-16-ig van konyha, viszont zárva vagyunk este. Az étlap is más egy kicsit. Néhány étel le-, de cserébe néhány felkerül. Csak erre az egy napra, azért, mert vasárnap van. Ami felkerül az a malacsült (roast pork) és a marhasült (roast beef). A malachoz tarját használunk, a marhához pedig sirloint. Mindegyiknek megvannak a maga zöldséges köretei is. És vasárnap ezek a sláger kaják, szinte mindenki ezeket eszi. Sokáig nem értettem, hogy miért. Aztán a kollégáimat megkérdezve csak azt a választ kaptam, hogy “ez a szokás”, “hagyomány” és hogy ez “vasárnapi családi kaja”.
Ez náluk olyan, mint nálunk a húsleves-rántott hús-sült krumpli vonal vasárnaponként.