Minden csütörtökön a kisvárosunk főutcáján van piac, ahol egy halas kereskedő is meg szokott jelenni. Az itteni piacokon már meggyőződtem róla, hogy az árujuk friss és jó minőségű, úgyhogy bátran lehet tőlük vásárolni. Vettem is két makrélát és egy csomag sziksófüvet estére. Úgy döntöttem, hogy halas vacsi lesz…
(Ez a legutóbbi bejegyzés a témában, és ennek a cikknek a közvetlen előzménye.)
Márciusban, amikor csak lehetőségem adótott rá, mondtam a senior sous chef-nek (SSC), hogy szeretnék elkerülni a desszert pályáról. Mindig azt a választ kaptam, hogy még nem lehet, mert a srác aki ott dolgozik velem, hiába van itt több hete, még mindig nincs kész arra, hogy átvegye a pályát, legyek türelmes, el fogok kerülni máshova, de nem most.
Azért is szerettem volna átmenni máshova, mert nagyon nehezen találtuk meg a közös hangot, nehezen tanult, nekem meg türelmesnek kellett lennem vele, mert ez volt a parancs. A fickó az idegeimen táncolt nap, mint nap, de a fejembe vettem, hogy meg fogom tanítani neki a pályát és a rendszerünket, ha addig élek is.
Április elején elmentem 2,5 hét szabadságra. Ez volt a leghosszabb idő, amit a desszert pályától távol töltöttem amióta visszajöttem ide dolgozni. Vizsgáztunk mind a ketten. A srác azért, hogy hogyan fogja megcsinálni a pályát nélkülem, és én azért, hogy hogyan sikerült mindent átadnom neki, hogy 2,5 hétig megcsinálja nélkülem.
A kirándulásunk elődleges célja ezúttal a Stour folyó mentén élő vidrák megtalálása és lefényképezése volt. Gondoltuk, hogy ez azért nem lesz ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik, de egy próbát azért megért, úgyhogy felkerekedtünk.
Útközben megálltunk az egyik faluban ebédelni is, ami egyébként úgy nézett ki, mint a mi falvaink a Fertő-tónál. Egészen otthon éreztük magunkat miközben sétáltunk.
A környéken vadász és horgász túrákat szerveznek; a fogadó, ahol ettünk ezeknek a túráknak amolyan központja. Szállás is elérhető és a konyhát a Michelin Bib Gourmand-dal értékelte. Hát lássuk!
Az utóbbi pár évben igen divatos lett. Mindenki érdeklődéssel kapja fel a fejét a téma hallatán és csüng az előadó szavain, hogy mi is ez valójában, mert ez az, ahogy általában nem főzünk otthon.
Az igazság az, hogy az én fejemben volt némi köd a téma kapcsán. Félreértés ne essék, tudtam, hogy mi fán terem, de ennyi nem volt elég. Úgyhogy utána néztem aprólékosan annak, hogy ez hogyan és mikor alakult ki és hogy hol van a határ a molekuláris és a nem molekuláris gasztronómia között.
Néhány hete BBQ-t tartottunk a kertben. Úgy terveztük, hogy jó idő lesz, de ez helyett szakadt az eső, fújt a szél és hideg volt egész nap. Pont ez miatt sajna sokan nem is jöttek el, pedig mi a bulit nem fújtuk le. Amióta Angliában lakunk legalább ugyannyi esős BBQ-n vettünk részt, mint naposan, úgy voltunk vele, hogy túl fogjuk élni ezt is, meg aztán a lakásban amúgy is elleszünk majd kajálás után. Akik meg hiányoztak, majd jönnek a következőre, az remélhetőleg naposabb lesz.
A menüre most hosszasan nem térnék ki, de volt rágcsálnivaló, nyársra szúrt rák, hamburger, kolbász, tonhal steak, couscous saláta, spárgás zöldsaláta, csemege kukorica, jacket potato (alufóliába tekert krumpli, amit a szénben sütöttünk meg, ez nem kellett aztán senkinek), sajttál háromféle sajttal, keksszel és otthoni dióval no meg a desszert. Mert hát csak nem hagyhattam a csapatot desszert nélkül…
Az első szakácskabátomat 16 évesen kaptam. A suliban vendéglátós szakra jártam és ugyan az érettségizős osztályhoz tartoztam volt heti 2-3 óra tankonyhai gyakorlatunk is, ahol főleg csak bohóckodtunk. A szabály az volt, hogy teljes konyhai díszben kellett ott megjelennünk. Ez fehér sapkát, fehér hosszú ujjú szakácskabátot, fekete-fehér apró kockás nadrágot, fehér derékban megkötős kötényt és fekete biztonsági zárt cipőt jelentett.
A helyzet az volt, hogy a kabátot, a kötényt és a sapkát mindegyikünk csak-csak beszerezte, a nadrágot már nem mindenki, úgyhogy sokan csak egy feketét vettek fel, biztonsági cipője meg egyikünknek sem volt. Senki nem tette szóvá, de ezek mellett a szakács gyakorlati oktatónk fehér szoknyában, fehér harisnyában és fehér polóban tartózkodott a tankonyhán.
Érettségi után persze a 35 fős osztálylétszámunk is megcsappant, de azért a többség (27 fő) ott maradt a 2 éves technikusi képzésen, amiről még a tanárainknak is csak halvány sejtése volt, hogy mit is jelent. Ott már volt heti egy nap gyakorlat, ami 3 hetes beosztásban úgy épült fel, hogy első héten szakács gyakorlat, második héten cukrász gyakorlat és harmadik héten felszolgáló gyakorlat volt. Ide már mindannyiunk beszerezte a szükséges felszerelést, de biztonsági cipőnk még mindig nem volt. És persze kellett egy felszolgálós cucc is, ami lányoknál fekete cipőből, fekete nadrádból, fehér blúzból, fekete mellényből, meg fodros kiskötényből állt, amiről én mindig a pornó filmekre asszociáltam. Rettenetes volt.
A fiúknál már nem tudom, hogy mi volt a követelmény, mert ha jól emlékszem az egész osztályban csak egy volt belőle, és szerintem soha nem beszéltem vele 2 szónál többet.
Az, hogy a Királynő 60 éve uralkodik a Brit Birodalom felett, elég indokot szolgáltatott az országnak egy 4 napos hétvégre és a Londont fenekestül felforgató ünnepségekre. De ez végülis érthető, nem?
Az ünneplés mindenkit érintett, hiszen még a csapból is ez folyt; nem kellett dolgozni, cserébe lehetett inni és enni a Királynő egészségére.
A programokat hónapokkal előre megtervezték. A nép számára hatalmas attrakció a hétfői ingyenes piknik és az azt követő szintén ingyenes koncert volt. Erre még márciusban regisztrálni kellett a neten. 5000 embert sorsortak ki, mindenki vihetett magával egy valakit, így lett a végső létszám 10 000 fő.
Zsolti mondta még akkor, hogy regisztrált, mire csak azt válaszoltam, hogy milyen jó buli lenne ott lenni. Ezt csak amolyan óhaj szintjén jegyeztem meg, mert az ilyen nyerős játékokban soha nincs szerencsém. Úgy tűnik, hogy neki viszont van, mert áprilisban mondta, hogy kisorsolták, úgyhogy megyünk mi is. Wow, ez aztán a hír, örültünk mind a ketten, hiszen részei leszünk a történelemnek. :)
Még suliba jártam, amikor eldöntöttem, hogy el szeretnék menni egy mixer tanfolyamra. Imádtam a koktélokat, hogy olyan szinesek, rétegesek, finomak, meg írtó menő volt az, aki egy szórakozó helyen koktéllal rohangált, mivel azok drágák voltak, mi meg csupán csóró diákok.
Gondoltam, készíteni is jó móka lesz őket, nemcsak inni, úgyhogy beiratkoztam az egyik budapesti mixersuliba. Heti 2 alkalom volt 2 hónapig, hétfőnként elmélet, keddenként pedig gyakorlat. Az elméleti órák alatt megtanultunk mindent az alkoholos italokról, történetekről, fajtákról, a gyakorlati órákon pedig 3-4 koktélt készítettünk el, és egy-egy alkohol típusait tanulmányoztuk mélyebben. Ezt úgy értem, hogy amikor a vodkát tanultuk, akkor hoztak nekünk 10 félét, meg egy köteg műanyag poharat és összehasonlítást végeztünk, hogy melyik milyen és mi a különbség. Ugyanez volt a whisk(e)y-kkel és a rumokkal is. Szóval minden kedd este mixertanfolyam álnév alatt végigkóstoltuk az összes menő italt, még a nagyon drágákat is. Jó buli volt. A Déliben az utolsó vonat után futni minen kedd este már kevésbé…
Ezúttal a Hind’s Head-ben voltunk vacsorázni vendégként. Na nem azért, mert egyébként nem töltök ott elég időt, hanem, mert az egyik desszertünket Zsolti meg szerette volna kóstolni, mielőtt lecseréljük az étlapról. Én részemről ki voltam éhezve egy normális sajttálra. Bár azt már előre tudtuk, hogy sok esély nincs rá, hogy csak desszerteket együnk, de azért az egyik barátunkkal hármasban csak elmentünk.
A bárban kaptunk asztalt az egyik kandalló mellett. Ugyan egész nap sütött a nap, a levegő mégis hideg volt, úgyhogy jól esett leülni mellé.
Az étlapot próbálják a lehető legegyszerűbben tartani. Egy fehér lapra van kinyomtatva a napi menü. Ez általában ugyanaz, lehetnek apró változtatások, de ha nincs, akkor is minden nap újat nyomtatnak.
Ezúttal eltekintünk a 3 fogástól, mindegyikünk csupán csak kettőt választott és azt is össze-vissza. A rendelések után kaptunk kenyeret és vajat.
Itt azért meg kell említenem, hogy akármennyire is nem szeretnék, akkor is elfogult leszek. Hiszen minden szentnek… No, de mindegy is, inkább csak elmondom, hogy mit ettünk. :)
Ez az egész úgy kezdődött, hogy Londonban bementünk egy több emeletes könyvesházba (Foyle’s) és körülnéztünk, én főleg csak a gasztró könyves részlegen. Ez körülbelül akkora volt, mint némelyik budapesti könyvesbolt. Tobzódtam, azt sem tudtam, hogy hova nyúljak. Miután megnézegettem a világ leghíresebb séfjeinek a könyveit és a Modernist Cousin-t is felfedeztem, inkább elindultam a “Sütés” felirtaú polc felé. Kenyeres könyv után nézelődtem, hátha találok valami olyat, ami összefogóan és értelmesen ír róla gagyi receptek nélkül.
Gondolom, nem meglepő, hogy találtam, mint ahogy az sem, hogy habozás nélkül meg is vettem.
