A város fő látnivalói az európai oldalon vannak: Sultanahmet, Hagia Sofia, Topkapi palota, Kék Mecset, Nagy Bazár, Galata Torony, Taksim tér, múzeumok és még sorolhatnánk. Ismerősök óva intettek attól, hogy az óvárosban és a turista részek környékén bármit is együnk (kivéve a Taksim teret, ahol rengeteg jó bár és kávézó van). Az ottani éttermeknek többsége inkább a lehúzásról, mint a jó kajáról szól. Azt is mondták többen, hogy az ázsiai oldalon sok minden nincsen, de azért menjünk át oda is, hogy legalább Kadiköy-t megnézzük, mert azt érdemes.
Lehet menni hajóval vagy metróval is, mi az előbbit választottuk, mert a helyiek szerint rövidebb, és ez mellett szólt a pazar tengeri kilátás is.

Idén karácsonyra az volt a terv, hogy sodródunk az árral, aztán meglátjuk, mi lesz. Szeptember végén az étteremben hivatalosan is bejelentették, hogy egy hétre bezárunk, így mindenki karácsonyozhat ott, ahol akar. Zsoltival azt találtuk ki, hogy idén hátat fordítunk a már-már sokkoló nyugati karácsony marketingnek és kettesben elmegyünk Isztambulba romantikázni és várost nézni. De leginkább elbújni a rohanó világ elől.

Csempe a háremben.

Ez a város amúgy is rajta volt a listámon már nagyon rég óta, úgyhogy idén a karácsonyi készülődés helyett isztambuli készülődés volt. Azzal kezdtem, hogy vettem egy nagyon jó útikönyvet (The rough guide to Istanbul) amiben benne voltak a látnivalók, a hagyományok, az ételek, a gasztronómia, az éjszakai élet, egy alap török-angol szótár és még a város történelme is. Azzal folytattam, hogy Chili és Vanilia összes témába vágó posztját elolvastam és barátoktól is kértünk ajánlásokat. Az utazásunk napjára konkrét listáink voltak látnivalókról, éttermekről és ottani tennivalókról.
Az, hogy jól éreztük magunkat, nem fejezi, hogy mennyire szuper volt az egész nyaralás, úgyhogy a következő cikkek Isztambulról szólnak majd. A városról, ami összeköt két kontinenst, ami kelet és nyugat határán fekszik, ami egyszerre keresztény és muszlim és amit a történelem során mindenki meg akart szerezni a fontos kereskedelmi szerepe miatt.

Zsolti szülinapja december közepén, pont a karácsony előtti őrült rohanáskor van. Már rutinosan minden évben még október végén kérek erre legalább 2 szabadnapot, hogy az ünneplés garantált legyen. Tavaly csoki étteremben voltunk, idénre viszont azt találtam ki, hogy mivel tortát úgysem lett volna időm készíteni neki, elviszem a város legjobb cukrászához egy délutáni sütizésre, majd utána pedig koktélozni. Utóbbi mellett azért döntöttem, mert Londonban szombat kora este iszogatni egy menő helyen nagyon hangulatos és az éjszakához képest nyugodt.

Az elmúlt hat hónapban a konyha és az étterem annyit változott, hogy mostanra már olyan érzésem van, mintha egy teljesen másik helyen dolgoznék.

Kapcsolódó cikkek:

• Munkakeresés
• A bor bár, ahol dolgozom

Ahogy az étlap változott, úgy alakult át az egész konyhai (és éttermi) struktúránk is.
Az egyetlen állandó pont ebben a változásban a bár menünk volt. A kínált ételek, sonkák, sajtok néhány hetente vagy szezonálisan változnak, de ennek a koncepciója kezdés óta állandó.
Az éttermi menüt májusban kezdtük két-két-két fogásos ebéddel, de az esti vendégeknek csak az általunk kínált 4 fogásos menüt volt lehetőségük enni (előétel, hal, hús, desszert fogás). Aki eljött, annak általában tetszett, de sem a konyha, sem az étterem nem volt maximálisan kihasználva. Arról nem is beszélve, hogy rengetegen azért nem jöttek, mert zavarta őket, hogy egyáltalán nincs választási lehetőségük. Ez érthető indok, volt egy pont amikor én is azt mondtam, hogy ha sürgősen nem történik valami, akkor garantáltan halálra fogom unni magam. Pozitív a negatívban, hogy cserébe ez a néhány fogás tényleg hetente más volt.
A főszakácsunk is belátta, hogy ezzel így nem fog előrébb jutni, úgyhogy lépésről lépésre kibővítette a menüt. Azzal kezdte, hogy estére is megtartotta a két-két-két fogást plusz a 4 fogást, majd elkezdtünk kisérletezgetni új kajákkal és ha jók lettek, felkerültek az étlapra. Júliusra már 3-3-2 fogásos a la carte kínáltunk volt, plusz a 4 fogásos kóstoló menü. Ez a változás a forgalmunkon is meglátszott, mert így sokkal több embernek volt kedve akár ebédre, akár vacsorára eljönni hozzánk.

Ezt a helyet Zsolti már korábban kinézte, eddig csak a megfelelő alkalomra várt, hogy végre együtt tudjunk elmenni. Amikor anyum itt volt, mindannyian szabin voltunk, úgyhogy a hétfői ebéden nem kellett sokat gondolkodni. A hely egyszerre volt piac, fa pados bisztró és sajt bolt is.
Mivel előre asztalt foglalni nem lehetett, Zsolti gyorsan leült az egyikhez, mi pedig körbenéztünk anyuval.
Találtunk kezeletlen héjú citromot és mindenféle szezonális gyümölcsöt:

Néhány hete anyu meglátogatott minket egy rövid időre. Programra vonatkozóan csak annyi kérése volt, hogy hozzunk össze egy találkozót az unokatesójáékkal (szintén Londonban laknak, csak ők hozzánk képest a másik felén), mert már évek óta nem látta őket. Az aránylag nagy létszámra való tekintettel (6 fő) úgy döntöttem, hogy családi ebéd lesz. A bulit szombatra raktuk így volt egy hetem felkészülni.

Zsolti hétfőn elvitt minket egy piacos, bisztrós, sajtos helyre ebédelni (La Fromagerie, cikk lesz ebből is), aminek a szomszédságában egy tuti hentesüzlet volt (Ginger pig). Az utcai kirakatban elkezdtük nézni a husikat és hogy milyet kéne venni majd, mert azt én az elején leszögeztem, hogy rántott húst nem csinálok. Annyira tanácskoztunk, hogy észre sem vettük, hogy már mindannyian bent vagyunk a boltban és a pultos fiú kérdezi, hogy miben segíthet? Nos, ha már itt tartunk: családi ebéd lesz szombaton, marhasültet szeretnék készíteni, 6-an leszünk, mit javasol? Néhány perces tanácskozás után előrendeltünk egy nagy darab 3 csontos côte de bœuf-öt. Ez a rostélyos (ribeye) a bordacsontokkal. A fiú azt mondta, hogy 3 csont elég lesz 6 embernek és ebből még maradni is fog másnapra. Nekem voltak e felől kétségeim, de Zsolti meggyőzött, hogy érdemes hinni a hentesnek, és ez elég lesz.
Péntek reggel mentünk vissza érte, vettünk még marha csontot is húslevesnek, kérésre ketté is fűrészelték őket (különben nem fért volna bele a fazékba). A fickó értetlenül nézett rám, de megcsinálta amit kértünk, belerakta a csontokat egy zacskóba és odaadta őket ingyen.
A 3 hétig érlelt côte de bœuf 2,7 kg-ot nyomott.

Gombás, petrezselymes rizottó lépésről lépésre. V-nek ajánlom ezt a posztot, mert már egye ideje tartozom neki a recepttel (az a verzió zöldséges volt, de remélem szeretni fogja ezt is).

Mind a kiállítás, mind a verseny igen távolinak tűnik még, de elnézve az esemény hivatalos hírleveleit látszik, hogy a háttérben bizony szorgos munka folyik. Mivel egyetlen egy aktuális cikket sem találtam magyarul a témában, gondoltam összefoglalom a levelek tartalmát, hogy ti is tudjátok, mi történik.

Sirha

A 2 évente rendezett gasztronómiai kiállás január 24-28-a között lesz lebonyolítva és ezúttal nagyobb és modernebb lesz, mint valaha. Több, mint 3000 kiállítóra, 22 regionális és 32 nemzetközi standra számítanak. A vendéglátás apraja-nagyja ott lesz minden szektorból, vagy mint kiállító, és/vagy mint vásárló. Már 2013-ban sem volt könnyű eligazodoni a standok között, úgy tűnik, ez jövőre sem lesz máshogy. A szervezők ezúttal erre is gondoltak, mert decembertől elérhető lesz egy alkalmazás okostelefonokra.
A Sirha keretein belül rendezik meg a három legrangosabb szakmai versenyt, ami a Bocuse d’Or (szakácsverseny), a Coupe du monde de la Patisserie (cukrászverseny) és az International Catering Cup (más jellegű szakács-, cukrászverseny).

Angliában vidéken főleg történelmi pubokat lehet találni, de igazán jó, elegáns éttermet, ahol jól is főznek és ehhez képest az árai is korrektek, nagyon nehéz. Az ‘elegáns étterem’ fogalma kimerül az indaiban, ahol nagyon szépen három fogásra meg van terítve az asztal, mégis mindenki farmerban ül bent és ahova magunktól amúgy sem mennénk kivéve, ha barátok ajánlják, mert annyira kiemelkedő a konyhája.
A Manor-ra barátaink hívták fel a figyelmünket, mondták, hogy ők már többször voltak itt és a környék éttermeihez képest kiemelkedő a konyhájuk. Gyorsan megnéztük az étlapot, tetszett a kínálat, úgyhogy szombat kora estére foglaltunk is egy asztalt. A hely Greasby faluban található egy 17. századi épületben és sokkal nagyobb volt, mint amire én számítottam. A parkolóból helyes ösvényen sétáltunk be az étteremhez elhaladva a ‘különterem’ mellett, amit akár külön épületnek is nevezhetnénk. Ott egyébként épp esküvőztek.
Az étteremben hatalmas recepciós pult, hangulatos bár, szépen megterített asztalok és mosolygós személyzet fogadott minket. A stílushoz és a többi vendéghez képest határozottan alulöltözöttnek éreztem magam, de pont aznap voltunk kirándulni Hilbre szigetén és már nem volt idő hazamenni átöltözni. Jártunk már így máskor is, úgyhogy ugyanolyan lendülettel vetettem bele magam az étlapba mintha sminkelve, szép ruhában, tűsarkakkal csücsülnék ott. Mellesleg senki egy rossz pillantásra sem méltatta a megjelenésünket és ez nagyon tetszett. Az étlapon csupa klasszikus brit fogást kínáltak éttermi és egy kicsit modern változatban tiszteletben tartva a tradíciókat.

Idén nyáron Zsoltival annyira el voltunk havazva munkával és az életünkkel, hogy Londonon kívülre szinte nem is mentünk. Klassz ez a város, de pihenni itt nem lehet, mert akkora a pörgés és a zaj állandóan.
Júniusban egyik barátunk mondta, hogy ha Észak felé még nem voltunk, akkor egy hosszú hétvégére elmehetnénk hozzájuk ősszel. Szeptember elejére sikerült összehoznunk egy olyan hétvégét, amikor mind a négyen ráértünk. Csütörtök este felszálltunk a gyorsvonatra, aztán suhantunk két és fél órát Liverpool-ig. Felhívták a figyelmünket arra, hogy Londonból nézve már ez is északnak számít, de ne felejtsük el, hogy még így is csak félúton vagyunk. Egy másik vonattal átmentünk Wallasey-ba, ahol az állomásról kilépve éreztük a friss levegőt, hogy közel van a tenger és az is feltűnt, hogy a városhoz képest az utcák feltűnően szélesek. A fülledt, túlzsúfolt és zajos Londonhoz képest ez üdítő változatosságot nyújtott.