Idén nyáron Zsoltival annyira el voltunk havazva munkával és az életünkkel, hogy Londonon kívülre szinte nem is mentünk. Klassz ez a város, de pihenni itt nem lehet, mert akkora a pörgés és a zaj állandóan.
Júniusban egyik barátunk mondta, hogy ha Észak felé még nem voltunk, akkor egy hosszú hétvégére elmehetnénk hozzájuk ősszel. Szeptember elejére sikerült összehoznunk egy olyan hétvégét, amikor mind a négyen ráértünk. Csütörtök este felszálltunk a gyorsvonatra, aztán suhantunk két és fél órát Liverpool-ig. Felhívták a figyelmünket arra, hogy Londonból nézve már ez is északnak számít, de ne felejtsük el, hogy még így is csak félúton vagyunk. Egy másik vonattal átmentünk Wallasey-ba, ahol az állomásról kilépve éreztük a friss levegőt, hogy közel van a tenger és az is feltűnt, hogy a városhoz képest az utcák feltűnően szélesek. A fülledt, túlzsúfolt és zajos Londonhoz képest ez üdítő változatosságot nyújtott.

Azon a héten a barátaink is Londonban voltak, de arra már nem jutott idő, hogy eljöjjenek kajálni hozzánk, így vittünk egy fehér és egy vörösbort ajándékba. A megérkezés örömére a vöröset gyorsan ki is bontottuk. Direkt könnyű borokat választottam, amik jók az ilyen éjszakába nyúló beszélgetésekhez (Domaine Giachino Gamay, Rousette de Savoie). Minél többet iszom bio borokat egyre inkább az a meggyőződésem, hogy igenis van különbség biodinamikus és nem biodinamikus bor között az előbbi javára.

Másnap egyikünk sem volt korai madár, így kb délben indult a nap. Fagyi tesztelést terveztünk, nem messze tőlünk volt egy farm ahol a világon az ötödik legjobb fagyikat készítik. Ennek a kipróbálására nem tudtunk nemet mondani. Útközben körbekocsikáztuk a szigetet és a környéket is, az egész vidék olyan volt, mintha odarajzolták volna. Tátott szájjal bámultunk ki a kocsi ablakon.
Az első állomásunk a 75 éves Nicholls fagyizó volt, a szűk környék legjobbja és szinte az összes helyi lakosnak fűződnek hozzá gyerekkori emlékei.

A bolttal szemben mocsaras sík vidék volt, amíg a szem ellátott. G azt mesélte, hogy ez eredetileg a Dee folyó torkolata, valaha itt víz folyt, de az évek alatt feltöltődött otthont adva a madaraknak. A természet közel van, ez pedig akár Springwatch forgatási helyszín is lehetne jövőre.

A másik fagyizó, Snugburys, a “semmi közepén” egy farmon volt, legalább két tucatnyi különböző fagyi kínálattal, muskátlis, virágos vidéki portával. Külön kiemelném, hogy diabetikus fagyit is készítenek, amit én a UK-ban sehol nem láttam korábban.

Itt már nem tudtam ellenállni és muszáj volt háromféle ízt kérnem. Kézbe véve már komoly súlyt nyomott, de fagyiról volt szó, szóval kegyelmet nem ismerve, lelkiismeret furdalás nélkül betoltam az egészet. A banános karamelltől eldobtam az agyam, de a többiek a szilvás kökény ginesre (damson and sloe gin) esküdtek.

Evés közben meg lehetett nézni a szabadon tartott disznókat és kecskéket is, akik nagylelkűen engedték, hogy a népek megvakarják a fejüket.

Idén a szántóföld közepén pedig egy Dalek (Dr. Who sorozat) volt felépítve szalmából. A szalma építmény évente változik.

Innen a Peckforton kastélyhoz mentünk. Ez azért különleges, mert a 19. században építették, úgyhogy életkorát tekintve nagyon fiatal. Szállodaként üzemel, de van benne két étterem és fürdő is. Megközelíteni a körülötte lévő sűrű erdőn keresztül lehet, így az egésznek megvan az a varázslatos mesebeli hangulata.

Este a helyi thai étterembe mentünk vacsorázni. V többször volt Thaiföldön és azt mondta, hogy az angol thai éttermek átlagához képest itt jól főznek. Hittünk neki, tényleg jót vacsiztunk, és még a thai zöldségfaragós trendeket is követték.

Szombaton egész napos kirándulást terveztünk Hilbre szigetre. Ez szintén a Dee folyó torkolatában van, de itt a folyó- és tengervíz már keveredik. Gyalog a szigetet csak apálykor lehet megközelíteni, majd visszafelé úgy kell időzíteni, hogy dagály előtt vissza lehessen érni a partra. A barátaink azt javasolták, hogy mezítláb menjünk, mert a homok nem mindenhol száraz. A mezitlábazás mellett szólt az is, hogy a homok valahol puhább, valahol keményebb, valahol iszapos volt, így a néhány órás egészséges talpmasszás is megvolt tök ingyen. Ehhez még pedikűr is járt, mert elszórva voltak bokáig érő pocsolyák amikben pici halak úszkáltak és ha megálltunk türelmesen egy helyben, akkor a lábfej szépségápolása is biztosított volt. Hátunk mögött hagytuk Anglia partját, majd elindultunk. Kabát, sapka, sál csak azért volt rajtam, mert ugyan sütött a nap, az erős tengeri szél nem hazudtolta meg magát a sík terepen.

A szigetet aztán körbesétáltuk, és mivel én még mindig mezítláb voltam, félig a földet is bámultam, hogy ne lépjek bele semmibe, így fedeztem fel, hogy azok a tengerparti növények, amikért a főszakácsunk vagyonokat fizet Londonban, ott nőttek a földön szabadon, az emberek pedig elsétáltak mellettük. Nyersen is meg lehet enni őket; lédús, roppanós, enyhén sós zöld levélkék, de forró serpenyőben vajon átforgatva tökéletes köret lehet bármelyik halételhez. V-nek fel is csillant a szeme, azt mondta, ha legközelebb jön, hoz ollót és szed otthonra.

Angolul az ilyen partokon vagy sziklákon növő ehető zöld növényeket összefoglalóan “sea herb”-nek (tengeri fűszer) nevezik. Én hirtelen ‘sea beet’-et és ‘sea purslane’-t láttam, de ebbe a gyűjtőnévbe tartozik a ‘sea aster’, ‘sea kale’ (tengeri káposzta) és a ‘samphire’ is. Utóbbi magyarul sziksófű, itt írtam róla, de a többinek nem tudom a megfelelőjét.

A sziget két része között végül visszavettem a cipőmet, kagylóhéjakon és éles apró kavicsokon már annyira nem volt nagy élmény sétálni.

Aztán még arra is jutott idő, hogy lazuljunk a napsütésben. Órákig el tudtam volna lenni így.

Ahogy mi, úgy a fókák is élvezték a meleg napsugarakat a homokos parton (háttérben a wales-i dombokkal). Sajnos túl messze voltak tőlünk, hogy jobb képet csináljunk róluk.

Zsolti kicsit később észrevett egy fókapárt ahogy vadásztak a vízben, de nekik is csak az orruk lógott ki időnként.

Visszafelé sétálni legalább olyan klassz volt, mint odafelé. A kocsiba beülve pedig hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, de ennek inkább a jó tengeri levegő volt az oka. Kora este lévén innen vacsizni mentünk az egyik környékbeli étterembe (The Manor), de erről majd külön fogok írni.

Hazafelé menet ismét megálltunk a tengerparton, de ezúttal naplementét nézni. Oké, elhiszem, hogy ez giccsesen hangzik, de ez az amit egyszerűen nem lehet megunni soha, mert minden alkalommal pazar.

Fáradtság ide vagy oda, a szombat esti helyi pubokat ki nem hagytuk volna. Ez vidéken mindig más, mint egy nagyvárosban. Ott van közösség, élet, mindenki ismer mindenkit, ott mennek a pletykák és minden hely eredeti a maga történelmével. Londonban zsúfolt pubok vannak néhány klikkel, akik esténként többször cserélődnek, nagyon részeg turistákkal és díszpicsákkal, ezekben egy közösség van, akik kortól függetlenül összejönnek egy héten egyszer társadalmi életet élni és iszogatni. Üdítő változatosság volt csatlakozni hozzájuk, még ha csak egy estére is.

Mivel másnap csak este ment a vonatunk vissza Londonba, a vasárnapot Liverpool-ban töltöttük. Elsőnek felsétáltunk a bidston-i szélmalomhoz ahonnan gyönyörű kilátás volt egyik oldalról a tengerre, másik oldalról pedig a városra.

Utána a Speke Hall-ba mentünk. Egy Tudor korabeli (16. század) házat és a hozzá tartozó kertet néztük meg. Hihetetlen, hogy a viharos történelmi évek alatt az egész ház ilyen formában megmaradt.

A konyha egymagában akkora volt, mint egy mai átlagos lakás és ehhez még külön tejfeldolgozó is tartozott. A képek főleg a konyhából nyíló helyiségekről készültek.

Szerencsére maradt egy óránk a vonatig, így tudtunk még egy kicsit sétálni és bámészkodni a városban.

Szuper hétvége volt, én örültem, hogy kicsit kiszabadultunk Londonból, hogy friss levegőt szívtunk, hogy közel volt a tenger, hogy nem volt minden négyzetcenti túlzsúfolva és annak, hogy úgy éreztem, hogy feltöltődtem. Még egyszer köszönjük V-nek és G-nek a vendéglátást! :)
A fotók nagy részét Zsolti készítette.