Erről a filmről Világevőnél olvastam. Ferran Adria, főzés, el Bulli; egyértelmű volt, hogy meg fogom nézni valamikor. Ez néhány napja meg is történt. Ugyan nem terveztem belőle külön cikket írni, de annyira lenyűgözött, hogy úgy gondoltam, érdemes.

MPW nekem mindig arrogánsnak és önteltnek tűnt, ezért nem is kapálóztam azért, hogy többet megtudjak róla, vagy hogy bármelyik éttermébe is elmenjek enni.

A Wheeler’s-ben is csak azért voltunk, mert Zsolti vett egy kupont a neten egy vacsorára hozzájuk. 60 fontba került 2 főnek, 3 fogás, egy-egy pohár pezsgő és egy üveg fehér vagy vörös bor. Ez szerintem jó ajánlat, úgyhogy foglaltunk egy asztalt április 24-én 18.00-ra.

Néha vívódom, hogy főzzek vagy ne főzzek otthon. Az egyik felem éhezik és szeretne valami finomat enni, a másik felem viszont lusta és utál mosogatni. De gondolom mindneki ismeri ezt az érzést.

A főzés mellett döntöttem. Készítettem gyorsan finomat a lehető legkevesebb mosogatnivalóval. :)

Néhány hete 2 barátunk átjött hozzánk este beszélgetni, mert már rég láttuk egymást. Megbeszéltük, hogy én gondoskodom az ételekről, ők pedig az italokról. Gondban voltam, hogy mit készítsek, mert néha olyan könnyelműen tudom azt mondani, hogy a kaja részét megoldom.
Sokat szerencsére nem töprengtem, eldönöttem, hogy szendvicseket fogok csinálni, főzök csemege kukoricát, veszek sajtot, édességnek meg rakok tejkaramellát (fudge) az asztalra. Ezzel úgy számoltam, hogy megleszek maximum 30 perc alatt.

A Mák Bistro az első helyen volt a magyarországi éttermi listámon. A neten nagyon sok jót olvastam róla és legalább ugyanennyi rosszat. A Bűvös Szakácson írtak Huszár Krisztiánról és volt egy cikk Balatoni Brigittáról, a cukrászlányról is. Van ám marketing, ezek után a saját bőrömön is tapasztalni akartam, hogy ez valóban ennyire jó-e. Foglaltunk asztalt 2012. április 7-én 12.00-ra. Késtünk fél órát, nem szép dolog. A hely stílusa itt is nagyon tetszett: fiatalos, barátságos és fényes. Leültünk a konyhával szembeni asztalhoz, úgyhogy amikor nyílt az ajtó mindig kukucskáltam. :) Szakmai ártalom.

Az Olimpiában már voltunk enni kb. 3 éve. Az olcsó ebéd menü miatt mentünk el és mert semmi más nem folyt a csapból, csak hogy ez mennyire szuper hely és ez a Takács Lajos mennyire remek fickó. Elmentünk, ettünk 2 fogást. A baj ott kezdődött, hogy semmit nem tudtam választani, amit szívesen ettem volna. Amit kértem az meg olyan semilyen volt és nem ízlett. Nem tetszett a hely, nem ízlett a kaja. Nem volt olyan ismerősöm, aki ne értett volna velem egyet. Ennek ellenére a neten semmi mást nem lehetett olvasni, csak hogy mennyire szuper ez a hely.
Azért szerettem volna visszamenni, hogy adjak még egy lehetőséget. Mindenkinek vannak rossz napjai…

Nagyon kíváncsi voltam erre a helyre több okból. A neten nagyon jókat olvastam róla, tetszett a sítlusuk és reméltem, hogy sikerül néhány szót váltani Tálas Katával, akiről tudom, hogy korábban dolgozott a Hind’s Head-ben.

Az asztalfoglalásunk 2012. április 5-én 21.00-kor volt. Homályos alagsorba mentünk le, félig volt csak megtelve. A hely stílusa laza és fiatalos. Az étlap rövid, nincs gondunk azzal, hogy mit válasszunk. 3 fogást eszünk (2900 Ft/fő) és mellé egy üveg fehérbort is rendelünk.

A Konyhaszigetek főzőiskolában április 7-én volt az élménybeszámolós hestonos főzőest. Az este folyamán a lényeg a személyes élménybeszámoló volt Heston Blumenthal-ról és az éttermeiről, meg arról, hogy én mit csinálok ott kint, némi főzőcskével összekötve. Az előkészületek során sok mindent elkészítettünk, hogy legyen időm mesélni, és hogy a vendégek is a történetekre és a felmerülő kérdésekre tudjanak koncentrálni.

Délután hatkor érkeztek meg, én rettentesen izgultam, Anikó az utolsó simításokat végezte. Az estét bemutatkozással kezdtem, meg azzal a közhellyel, hogy miért és hogyan lettem szakács és miért és hogyan keveredtem Angliába. Aztán elkezdett a kezünk is járni és miközben a fogásokat készítettük csak beszéltem és beszéltem és beszéltem: Hestonról, az éttermeiről, Bray-ről, a sztázsolásokról, magamról és érdeklődtek a jövőbeni terveim felől is. Sokat írtam ezekről itt a blogon is, de egy személyes élménybeszámoló mindig sokkal közvetlenebb, mint egy monitort olvasni otthon.

Ez az az étterem, ahova nem terveztünk elmenni az itthoni szabadságunk alatt. Azonban az utazásunk előtt néhány nappal olvastam egy cikket a helyről, ami nagyon tetszett. Írtak a Michelin Bib Gourmand-ról meg, hogy van nagyon jó minőségű rántott hús. Azt is megemlítették, hogy a tulaj korábbi étterme a Lou-Lou volt. Ez nálam megadta az utolsó lökést arra, hogy mégis menjünk.
A Lou-Lou volt az első csúcs gasztronómiai élményem, még akkor voltunk ott vacsorázni, amikor suliba jártam. Az egész este alatt el voltam bűvölve. Megkérdeztük a felszolgálókat, hogy lehetséges-e, hogy megnézzem a konyhát belülről, mert szakácsnak tanulok. Mondták, hogy persze, úgyhogy mentem. Az egész vacsora alatt csak még biztosabb voltam benne, hogy ezt akarom majd csinálni.

Grissini: kenyérrudacskákat jelent, eredetileg ceruza méretűre készítették őket. Olaszországban és Spanyolországban nagyon népszerű; az éttermek gyakran étvágygerjesztőként szolgálják fel. Ebben az esetben a rudacskák hosszabbak.

Már nagyon rég óta ki szerettem volna próbálni, úgyhogy a minap kaptam is az alkalmon és nekiálltam. A receptet Locatelli: Ízek Itáliája c. könyvéből szedtem. Itt parmezánnal készíti, viszont én ezt az olcsóbb grana padano-ra cseréltem.