A Kacsáról írt vacsora beszámolómban panaszkodtam róla, hogy kimaradt a sajttál, mert már sehova nem fért volna be. Borzasztóan sajnáltam. A sztázsolásom alatt néha megbámultam a sajtokat és azt a folyamatot, ahogy a felszolgáló nagy gonddal elrendezgetni őket a márványtáblán. Nagyon jól néztek ki, azt is sajnáltam, hogy abból nem adnak kóstolót.
Mindig is imádtam a sajtokat, de komolyabban csak akkor kezdtem el fogyasztani őket, amikor Angliába kiköltöztem és megismerkedtem Karennel. Ő még tőlem is jobban imádta őket és az első beszélgetésünknél elmesélte, hogy nem szereti a desszerteket, de mindig eszik sajtot helyette. Azt szinte minden héten kihangsúlyozta, hogy sajttálat nem oszt meg senkivel. Szinte vicc lett ebből a mondatból. Ha együtt megyünk étterembe, főétel után sajt tál jön a társaságnak, aztán a desszert.
Megmondom őszintén, hogy soha nem tudom, hogy mikor kéne enni őket; a főétel vagy a desszert után. De az igazság az, hogy szeretem a főétel után, mert átvezetés a desszerthez, és az étkezés végén is imádom, mert nagyon sokáig fent lehet hagyni az asztalon és lehet belőle csipegetni és közben beszélgetni. Ha nem találok semmit a desszert lapon, amit szívesen ennék, akkor sajtot rendelek.
Néha úgy érzem, hogy a sajtok nem kapják meg a nekik járó tiszteletet sem itt, sem Magyarországon. A kollégáim többségének az a véleménye, hogy ez csak egy felesleges plusz, ami fent van a desszert lapon, de abba nem gondolnak bele, hogy mennyire fel tud dobni egy étkezést. Arról nem is beszélve, hogy egy jobb minőségű sajt legalább ugyannyiba kerül, mint a hús. Engem bosszant, ha nem bánnak velük méltóan és nem szobahőmérsékleten szolgálják fel. Az asztalhoz tolt kiskocsi és a szemem előtt adagolás és magyarázás nem elvárás, de nagyon szórakoztató és azt a helyet, ahol így szolgálnak fel sajtokat, megjegyzem. Azt az éttermet viszont nem, ahol csak elém rakják hűtő hidegen, magyarázat nélkül. Nem szép dolog és nem is illő egy rendes étteremhez.
A Kacsában december 18-án volt az utolsó szerviz az évre. Ilyenkor bezárnak 3 hétre, karácsonyi szünet van. A konyha természetesen megpróbálja minimálisra csökkenteni az árurendelést, és az összes bontatlan tejterméket áthozták nekünk a Hind’s Head-be, mert mi úgyis elhasználjuk majd.
December 18-án 19:00-kor az étteremben karácsonyi ajándékozást tartottunk. Titkos Mikulást játszottunk, az ajándékozónak titokban kellett volna maradnia az csomagbontás előtt és után is. Kihangsúlyozták, hogy ezért titkos.
Miután mindenki megérkezett kaptunk néhány ingyen italt és beszélgettünk. Az összes ajándékot a karácsonyfa melletti asztalra kellett lerakni, amit később egy rövid „köszönöm, remek személyzet, mindenkinek minden jót, boldog karácsonyt” beszéd után az üzletvezető, a helyettesek és a head chef ki is osztottak. Voltak kétségeim arról, hogy ez a mini személyzetis buli milyen lesz, de végül tök jó móka volt. Az ajándékozás után kiraktak néhány üveg sört, bort, cidert az asztalokra, ahonnan mindenki kiszolgálhatta magát.
Már az asztalok összerakásánál is felfigyeltem némi kenyérre és nagyon ízlésesen kinéző sajttálakra. Később kiderült, hogy ezek a sajtok a Kacsából áthozott és megmaradt darabok. Ez az! Az elmaradt sajttálam! Ráadásul ingyen. Csak álltam és néztem őket, és megint azt gondoltam, hogy az összeset meg akarom enni egyszerre. De azért udvarias voltam és a többieket is odaengedtem. Megvártam, amíg oszlik egy kicsit a nép, aztán sunyi módon leültem az asztal mellé és szégyen vagy nem, de végig kóstoltam az összeset. (Ezt a személyzet egyes tagjai meg is mosolyogták.) Először kenyérrel, aztán rájöttem, hogy nem is kell nekem a kenyér, úgyhogy a végét már nélküle ettem. Volt egy gyengébb ízű és egy erősebb ízű puha sajt. Általában ezek a kedvenceim. Volt kétféle kemény sajt. Az egyik különösen ízlett, mert a szélén halványan érezni lehetett a „pince ízét”. Ez kicsit értelmetlenül hangzik, de arra gondolok, amikor lemegyünk egy nagyon öreg és hűvös pincébe és az olyan hangulatos, meg van olyan tipikus szaga. Illet hozzá, mert miközben ettem, egy pincében éreztem magam és elképzeltem, ahogy a nagy kerek sajtok a polcokon érlelődnek és csak arra várnak, hogy ha elkészülnek, akkor valaki megegye őket.
A kék sajt a leglágyabb és leghalványabb ízű kéksajt volt, amit valaha ettem, tökéletesen illet a válogatásba, egyáltalán nem volt erős íze. Amolyan elegáns volt. A kecskesajt viszont soha nem tartozott a kedvenceim közé, sajttálra soha nem rendelek, mert nem szeretem. Viszont ha az étteremben, ahol dolgozom, van kecskesajt a desszertlapon, akkor mindig megkóstolom, hogy tudjam, hogy milyen az íze. Ez a fajta nagyon krémes és lágy volt. Sokkal inkább hasonlított egy krémes habra, mint sajtra. Az íze pedig olyan halvány, hogy a kecskesajt tipikus íze csak a második falatnál érződött ki belőle.
Az élmény, hogy három csillagos sajtokat ehettem ingyen, felbecsülhetetlen.
Ez a sajtlakoma erősen megülte a hasamat, úgyhogy itthon ittam rá egy Unicumot. Használt. :)
(Képek: internetről)
