(Ez a legutóbbi bejegyzés a témában, és ennek a cikknek a közvetlen előzménye.)
Márciusban, amikor csak lehetőségem adótott rá, mondtam a senior sous chef-nek (SSC), hogy szeretnék elkerülni a desszert pályáról. Mindig azt a választ kaptam, hogy még nem lehet, mert a srác aki ott dolgozik velem, hiába van itt több hete, még mindig nincs kész arra, hogy átvegye a pályát, legyek türelmes, el fogok kerülni máshova, de nem most.
Azért is szerettem volna átmenni máshova, mert nagyon nehezen találtuk meg a közös hangot, nehezen tanult, nekem meg türelmesnek kellett lennem vele, mert ez volt a parancs. A fickó az idegeimen táncolt nap, mint nap, de a fejembe vettem, hogy meg fogom tanítani neki a pályát és a rendszerünket, ha addig élek is.
Április elején elmentem 2,5 hét szabadságra. Ez volt a leghosszabb idő, amit a desszert pályától távol töltöttem amióta visszajöttem ide dolgozni. Vizsgáztunk mind a ketten. A srác azért, hogy hogyan fogja megcsinálni a pályát nélkülem, és én azért, hogy hogyan sikerült mindent átadnom neki, hogy 2,5 hétig megcsinálja nélkülem.
(A konyhai pozíciókról itt olvashattok.)
Korábban írtam arról is, hogy a senior chef de partie (SCDP) pozícióra pályázatot írnak majd ki, amire lehet jelentkezni. Márciusban ki is írták, jelentkeztem is és interjúztattak is. Egészen komoly volt, mintha egy új állásra kellett volna jelentkeznünk. Szóval mentem interjúzni a főszakáccsal meg a HR-es főnökasszonnyal. A kötelező körök és kérdések után az interjú aztán átment egy elég komoly 15 perces megbeszélés szerűségbe. A főszakács nem kertelt, megmondta, hogy egy konyhai SCDP pozícióra nem vagyok kész.
A feladat az lenne, hogy a többi pályát a konyhán kéne ellenőrizni és jobban belebonyolódni a junior sous chef-ek (JSC) munkájába. Mivel soha nem dolgoztam semmi más pályán a konyhán csak a desszertesen, ezt nem tudnám megcsinálni, hiszen nem tudnám, hogy mit is kéne ellenőrizni. Igen, ezek tények, úgyhogy bólogattam.
És akkor jött az a bizonyos DE:
A desszert pályát jobban megcsináltam az utóbbi néhány hónapban, mint bárki más eddig. Sikerült heteken keresztül ugyanazt az állandó minőséget produkálnom, ami a Michelin csillaghoz elengedhetetlen, és ez előtte soha senkinek nem sikerült. A desszert pálya jobb, mint valaha és mindez nekem köszönhető. (Azért ez hatalmas elismerés és dicséret!) Pont ezért szerettek volna felajálani egy senior chef de partie pastry pozíciót. Ez azt jelentené, hogy nem mennék sehova a desszert pályáról, és amolyan főcukrász lennék a csapatommal. Azt is mondták, hogy már amúgy is ezt a munkát csinálom.
Na, itt erős dilemmában voltam. Ha igent mondok, az a jövőbeni karrieremet is jelentősen befolyásolja majd, hiszen gyaroltaliag éttermi cukrász leszek. A beszélgetés alatt próbáltak érvelni, hogy a pastry chef-ek több pénzt keresnek mindig, de cserébe hosszabb órákat is dolgoznak, állandóan hiányszakma, szinte akárhol akármikor találok majd munkát.
Én meg csak ültem és hallgattam. Szerensére nem kellett azonnal válaszolnom, kaptam 2 nap gondolkodási időt.
Az agyam meg sem állt, folyamatosan ezen pörgött. Végül nemet mondtam. Szeretem a desszerteket, de nem vagyok benne biztos, hogy az egész életemen keresztül lenne hozzájuk türelmem. Később visszamenni a konyhába pedig nagyon nehéz.
Mondták, hogy a szabadságom után még vissza kell mennem desszert pályára egy időre, mert sokan lesznek szabadságon, sokan mondtak fel és tényleg alig lesz személyzet. Senkit nem tudnak mozgatni ezek miatt.
Szóval a helyzet az volt, hogy nemet mondtam egy magasabb pozicíóra, ugyanezzel több pénzre is, és bizonytalan időre még mindig ott kellett maradnom a desszert pályán. Mind fizikailag, mind mentálisan el voltam fáradva.
Az otthon eltöltött 2 hét persze elrepült. Végre volt időm kialudni magam, pihenni, meg azt élvezni, hogy otthon unatkozunk. Anya főztjéről nem is beszélve. Szerintem híztam 2 kg-ot mire visszajöttünk. De ez így van jól.
A “vizsgán” a srác is meg én is jól szerepeltünk. Nekem sikerült megtanítanom, neki meg sikerült megcsinálnia. Ezek után kevesebb konfrontálódás volt. Sokkal könyebben tudtunk együtt dolgozni.
A SSC-nél amikor csak tehettem, rákérdeztem, hogy mikor mehetek másik pályára. Mindig csak azt mondta, hogy legyek türelmesebb, amint végre normális lesz a konyhai létszám megint, én leszek az első, akit át fog rakni máshova. Már lassan május közepe volt, a türelmem pedig kezdett elfogyni.
Nehezen, de összeállt a kép, végre elkezdtünk arról beszélni, hogy hova szeretnék menni. Mondtam, hogy köret vagy hal, de nem bánom a húsos pályát sem.
A senior chef de partie pozíciót az a fickó kapta meg, aki a húsos pályán dolgozott. A SSC megkérdezte, hogy mit szólna hozzá, ha oda mennék dolgozni. Erre csak nevetett, hogy ő nem bánja, de ez nem lesz könnyű nekem lány létemre és hogy meg fogok majd izmosodni.
Ez volt az első alkalom, amióta itt vagyok, hogy azt mondták, hogy valami azért nem lesz könnyű, mert lány vagyok. Felhúztam a szemöldököm, hogy ez most mit jelentsen?
Közben megjött a head chef is, úgyhogy megkérdezték őt is, hogy mit szólna hozzá, ha a húsos pályát csinálnám. Kikerekedett szemmel ránk nézett majd rám és megkérdezte, hogy biztos, hogy akarom-e, mert ezt a pályát korábban még soha nem csinálta lány és nem lesz egyszerű, sőt stresszes lesz nagyon.
Megint az, hogy lány vagyok… 5 percen belül ezt többet hallottam, mint a 2 év alatt összesen amióta itt vagyok.
De mondtam neki, hogy ne aggódjon megcsinálnom. Megpróbálom majd a legjobbat kihozni magamból, aztán megcsinálom. (Legalábbis valahogy biztosan.) Aztán mentem vissza desszert pályára, de én azért aggódtam egy kicsit.
A júniust már a húsos pályán kezdtem a beosztás szerint. Elvileg másfél hetem volt rá, hogy megtanuljam, aztán egyedül kellett csinálnom. A másfél hét azt jelentette, hogy a betanulási időm alatt ketten csináltuk a pályát. De különböző okok miatt, akár egy fél napra, akár egy egész napra visszapakoltak desszert pályára segíteni. A sokadik ilyenen elpattant az agyam. Azért ez nem igazságos velem szemben. Csináltam több hónapig lelkiismeretesen, türelmes voltam, kivártam amíg elpakolnak onnan, megküzdöttem azzal a fickóval ott, hogy a képességeihez képest megtanuljon mindent, nemet mondtam egy magasabb pozícióra és akkor ez a hála. Mert a pastry-n eltöltött extra időt nem kapom vissza betanulási időbe, szóval az ugyanúgy másfél hét marad. És akkor majd csodálkoznak, hogy miért nem megy, mert én világosan megmondtam mindenkinek, hogy soha nem dolgoztam húsos pályán sehol korábban, úgyhogy ne várjanak csodát.
Látták rajtam, hogy ki vagyok borulva, a SSC kérdezte is hogy mi bajom van. Elmondtam neki. Tudomásul vette, mondta, hogy ha nem tudok valamit, kérdezzek és nem fognak a desszert pályára végleg visszarakni. De már hónapok óta ezt hallgattam, úgyhogy inkább csak lehajtottam a fejem.
A kollégáim pedig csak azzal vígasztaltak, hogy ne vegyem ezt ennyire zokon, mert az hogy állandóan visszaraknak, azt jelenti, hogy jó munkát végeztem ott.
A húsos pálya
Mondanom sem kell, hogy tele voltam izgalommal, amikor végre ott kezdtem. Végre valami mást csinálok. A betanulás azért nem volt zökkenőmentes. Az előkészítés miatt nem aggódtak sokat, feltételezték, hogy meg fogom tudni csinálni. Ami aggodalomra adott okot az az, hogy szerviz közben nekem kell majd az egész konyhát irányítani. Minden a húsok sütési idejétől függ és mivel én csinálom őket az én felelősségem a konyha irányítása. Ezt kell megtanulni. Meg azt, hogy hogyan kell steak-et sütni. Csináltam két napot szervizen a sráccal, aki betanított. Aztán egyedül csináltam egy csendes szervizt, amikor ott volt mellettem és mondta a hiábimat. Aztán jött egy 70 fős szerviz, az is megvolt, utána nem volt átmenet, jött a szombat ebéd 120 fővel és a vacsora 140 fővel. Körülöttem minden úgy nézett ki, mintha egy bomba robbant volna fel, nem voltam elég hangos, de az ételek jól kimentek és megcsináltuk.
Az az utáni héten egyedül voltam a pályán. Akkor volt a lóverseny Ascot-ban, ami a HH-nek teltházat jelentett minden szervizre szerdától vasárnapig. Egyből a mélyvízbe kerültem. Félig tudtam, hogy mi a helyzet, félig nem, de nem volt más lehetőség. És igen, voltak problémák, ez a rengeteg ember rengeteg munkát adott nekünk, mi meg még mindig küzdöttünk azzal, hogy nem voltunk elegen, szóval minimum 17 órát dolgoztunk mindannyian naponta. Ez a hét majdnem kinyírt mindenkit a konyhán. Annyira stresszes volt, hogy nem bírtam enni, és annyi mindent kellett csinálnunk, hogy semmi másra nem tudtam koncentrálni csak arra, hogy szervizre kész legyek. De megcsináltuk és túl vagyunk rajta.
A következő hetek egy kicsit csendesebbek voltak, úgyhogy volt időm összerakni a pályát fejben és kialakítani egy napi ritmust magamnak. Meg kellett szokni az új pályát és az új rendszert, mert ez gyökeresen más, mint a desszertek. Naná, ezek húsok.
Minden reggel, ami hús áru bejön a konyhára nekem kell feldolgozni és elpakolni. A pácolás-mosás-sous-vide-olás szentháromságot csinálom a húsoknak megfelelően. Ezt nem volt nehéz megtanulni, egyszerű alapszabályokat kell követni és akkor nincs gond. Komoly kihívást a steakek okoztak. Angolok, úgyhogy sokat esznek belőle. Ribeye van az étlapon, ezzel kellett megtanulni bánni. Vagyis inkább sütni. Mert nem az a nagy művészet, hogy valaki meg tud sütni egy medium steak-et, hanem az, hogy valaki meg tud sütni 15 steak-et egyszerre a különböző asztalokra néhány perc eltéréssel a vendég kívánságainak megfelelően. Mi hőmérséklet után sütünk, úgyhogy a maghőmérő a legjobb barátom lett. Az első néhány napban sok steaket visszadobáltak a tálalóról, hogy ez nincs eléggé megsütve, olyan is volt, hogy túlsütöttem néhányat. Ezekre csak annyit mondtak, hogy látszik rajta, hogy ez nem medium rare, vagy hogy még nem eléggé medium. Kösz. Látszik rajta. Szóval azt is meg kellett tanulni, hogy hogyan néz ki egy steak amikor medium.
2 évet dolgoztam otthon szakácsként, de itt 2 hét alatt több steaket sütöttem, mint amennyit 2 év alatt összesen sütöttünk az otthoni konyhákban.
Szerviz közben szinte minden frissen készül. Az asztalokra általában 7 percünk van. Ha azt mondom, hogy 7 perc egy asztal, a konyhának 7 perce van arra, hogy a tálaló pultra tegye az ahhoz szükséges dolgokat. Ha a blokkon van hal, beszélnem kell a halassal, hogy kész lesz-e 7-8 perc alatt. Ha igen, szólok a zöldségesnek, hogy kezdje sütni a krumplit, majd a köretesnek, hogy milyen köretek kellenek. Ha sok asztal főételét kérik egyszerre, beszélnem kell a tálalóval, hogy mi lesz a sorrend, amit csinálunk majd. Arra is figyelnem kell, hogy ha egy ember tálal, ne toljak rá sok főételt, mert akkor minden kihűl. Olyankor 3-4 percet kell hagynom két asztal között, hogy legyen egy ritmus. Közben készíteni a többi asztal rendelését. Beszélni és koncentrálni kell, mindezt nagyon gyorsan.
Hangom van, de néha félek használni és a gyorsasággal is vannak még problémák. De ahhoz rutin kell. Igen, stresszes, mert ha én elrontok valamit, az egész asztal rendelése és a rendszer is borul.
Azért izmosodtam, mert a húsok nehezek és minden reggel fel kell cipelnem a ládákat az emeletre, mert ott van a hús előkészítő. A pácokat nagy mennyiségben készítjük, mivel főleg víz és só meg fűszerek, szóval semmi nincs bennük, ami megromolhatna. Ez 16-20 l vizet plusz 1-4 kg sót jelent. Emelni kell őket időnként, aztán levákumozni 4-5 l-enként és elpakolni a hűtőkamrába. Sok nehezet kell emelni. De ilyenekhez nem szoktam segítséget kérni.
A lehetőséget megkaptam, a rutinhoz meg idő kell. Lesz ez jobb is, mert akarom, hogy jobb legyen. És nekem ne mondja senki azt, hogy valamit azért nem tudok megcsinálni, mert lány vagyok!
2012. július 5.