Az indiai kajával szemben mindig ellenérzéseim voltak. A közvetlen Angliába költözésünk után 2 hónapig csak egy szobát béreltünk egy nagy házban. Voltunk mi ketten, egy angol srác és négy indiai fickó. (Leegyszerűsítve: 6 férfival laktam egy olyan házban, ahol csak egy fürdőszoba volt.) Erősen multikulti volt, én meg mindig is nyitott voltam az új dolgokra, szóval ezt az időszakot próbáltam felfogni kalandnak.
Az angol sráccal nem is volt bajom, a rettenetes akcentusa miatt amúgy sem beszéltem vele sokat. Annak ellenére, hogy kétkezi munkás volt, valami építtető cégnek dolgozott, minden vasárnap inget vasalt és öltönyt húzott, majd elment a szüleivel templomba és családi ebédre. Hétköznapokon pedig a szupermarketes előre készített mikrózható kajákat ette és sokszor borzasztóan fel is háborodott, hogy ezek hogyan lehetnek ennyire rosszak? Nem igazán tudtam, hogy mit vár tőlük, de az tény, hogy tetemes hányaduk melegítés után azonnal a kukában végezte.
Az indiaiak pedig minden ott töltött percemet megkeserítették. Rettenetesen koszosak voltak, az se érdekelte őket, hogy ki van takarítva és ragyog minden, és az sem, ha nincs és megeszi őket a kosz. Minden este főztek maguknak valami indait, de arra már nem vették a fáradtságot, hogy el is takarítsanak maguk után normálisan. Ha már nem volt tiszta edény a konyhaszekrényben, elmostak annyit, emennyire szükségük volt és akkor ők elvoltak. Olyan dolgokat, hogy a szemetest kivigyék, mert már másik két zacskó is tele volt mellette, már nem is vártam el tőlük.
Mindegyiküknek jó állása volt vagy Londonban, vagy a környéken valahol, itt jártak egyetemre, de ha rajtuk múlt volna még köszönni sem köszöntek volna reggel, pedig beszéltek angolul rendesen. Együtt ettek, együtt nézték az indiai tévét és csak és kizárólag indiaiul beszéltek, az meg hogy mi is ott voltunk, egyáltalán nem érdekelte őket.
Az igénytelenségük a világra és a környezetükre nagyon bosszantott.
Kép az internetről.