A világon egyedülálló kiállítás nyílik meg a héten Londonban. A téma Ferran Adria és az elBulli. Ez amolyan visszatekintés és betekintés is lesz a legendás étterembe, konyhába és laboratóriumba. A célja a "konyha művészetének" és a "konyha, mint művészet" bemutatása a kulisszák mögé tekintve.

A kiállítás megtekinthető július 5. és szeptember 29. között a Somerset House-ban. A jegyek ára 10 font/fő. Még több infót erről ide kattintva találtok.

Július 5-én rendeznek egy hivatalos megnyitót is, ahol Ferran Adria fog beszélni a szakmai életéről az el Bulli bezárása után és a jelenlegi munkáiról. Erre a jegy 25 fontba kerül és tartalmazza a kiállítás megtekintését is. Ide kattintva találtok még több infót róla és itt lehet jegyet is venni, ha valaki épp Londonban lesz pénteken.

Mi mindenképpen elmegyünk, úgyhogy majd beszámolok, hogy milyen volt.

Korábbi cikkek a blogon a téma kapcsán:

 

Film: El Bulli - Cooking in Progress
Könyvajánló: Family Meal - el Bulli

Ide úgy jutottunk el, hogy a Borsban véletlenül összefutottunk Tomival (exkollégám), aki egyébként itt dolgozik. Levesezés közben beszélgettünk, mesélt a húspatikáról, és mondta, hogy nézzünk be, ha arra járunk. Jól hangzott, amúgy is volt arrafelé dolgunk, úgyhogy beugrottunk egy mangalicás ebédre.

Azon kevés alkalmakon amikor itthon vagyunk, legalább annyi időt töltünk vidéken (esetenként többet), mint Budapesten. Az én családom Tatabánya mellett lakik, Zsoltié viszont a fővárosban, így általában ingázunk, mert egy csomó elintéznivalónk van ott is mindig.
A tatai, tatabányai éttermeket, cukrászdákat elég jól ismertem, ha másból nem hát hallomásból és amíg itthon laktunk ki is próbáltuk a jobbakat, de említésre méltó gasztró élményt egyik sem nyújtott, így a további látogatások aztán elmaradtak.
Néhány hónapja anya mesélte, hogy TB-án nyílt egy új cuki, nagyon modern és dizájnos és jó áron készítenek finom sütiket. Ha valami állítólag ennyire szuper, akkor nekem muszáj kipróbálni, úgyhogy Zsoltit és 2 barátnőmet felnyalábolva múlt héten el is mentünk megnézni, hogy milyen.

A múlt hét szerdai napot végigrohantuk Zsoltival. A sűrűn betáblázott napunkban délután volt 2-3 óra szünet, úgyhogy megbeszéltük, hogy elmegyünk ebédelni valahová. Mi vagy a Macesz Huszárra vagy a Rosenstein-re gondoltunk, de mindkettőben bezárnak ebéd után, úgyhogy negyed négy felé azokról már lecsúsztunk. Zsolti felvetette a Pesti Disznót, hogy van-e kedvem. Hallottam már róluk, ráadásul ők nyitva is voltak, hát menjünk.

A Borsra Facebook-on találtam rá néhány hónapja úgy, hogy budapesti ismerőseim poharas leveses képeket tettek fel miközben becsekkoltak onnan. Utána megkerestem őket én is, és azóta követem őket. A street food-os cikkek kapcsán is állandóan előkerültek, úgyhogy részemről muszáj volt elmenni és megkóstolni, hogy mit csinálnak.

Annak ellenére, hogy van rendes munkahelyem, amivel alapvetően elégedett vagyok még nem szoktam elzárkózni olyan új lehetőségek elől, amik szembe jönnek velem. Meg aztán az, hogy megnézek egy állás hirdetést vagy egy másik éttermet, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy rögtön fel is fogok mondani.

Karácsony előtt és az ünnepek után dolgozott nálunk két szakács, akiknek fix szerződésük volt. Igazából csak az ünnepi hajtásra vettük fel őket. Egyikükkel gyakran beszélgettem, tudta, hogy a Londonba költözés és ott dolgozás a terveim között van, úgyhogy az utolsó napján mondta, hogy ha bármi változás történik az életemben és költözünk vagy csak váltani szeretnék, küldjek neki egy e-mailt és segít, ahol tud. Ez azért rendes tőle, meg aztán nem hátrány, ha az embernek van olyan ismerőse, aki szinte az összes londoni 2-3 csillagos helyen rendelkezik ilyen-olyan ismerősökkel.

Tekintve, hogy már én is 2 éve dolgozom itt, egyre gyakrabban fordult meg a fejemben a váltás gondolata, így számba vettem a lehetőségeimet. Az irány London felé mutat, és a pub konyha helyett az éttermi vonalba lenne jó bekerülni, mert az gyökeresen más, mint amit most csinálok. Különben sem árt, ha az ember (lánya) több féle stílusban van otthon, ez mindig csak előny.

Jelenleg elég sok féle vad gombát használunk az étteremben. Szezonjuk van, ha az időjárás épp kedvez nekik. A minap rendeltünk egy rekesz friss vargányát is. Angol nevén “ceps” (ez többes szám) olaszul pedig “porcini”. Mindkét elnevezés használatban van.
Első ránézésre szépek voltak, az ember azt gondolná, hogy öröm velük dolgozni, hát még megenni!

Idén egy párszor már próbálkoztunk kerti sütögetéssel, de az időjárás mindig keresztbetett. Azt tudni kell, hogy ha a szombat reggeli időjárás jelentés azt mondja, hogy egész nap felhős lesz az idő, de eső nem várható, tuti délután rövid felhőszakadás lesz, amit időnkénti napsütés fog megszakítani néhány percre.

Én amúgy készültem az egészbe belelendülni, hogy süthetnék kenyér rudacskákat rágcsálnivalónak, meg rendelhetnénk az étterem hentesétől egy 2,5-3 kg-os ribeye-t, amit felszeletelhetnénk steak-eknek meg süthetnék kenyeret és piskótatekercset desszertnek, mert azt tuti mindenki szereti. Aztán Zsolti lebeszélt a ribeye-ról, hogy ha esik az eső és lemondjuk az egészet mit kezdünk ekkora darab hússal, mert hát milyen lenne már ezt lefagyasztani? Hát végülis jogos…
Ez az egész ott folytatódott, hogy péntek délután hirdettük ki a szombati grillezést, mert vártunk az időjárásra. Részemről pedig a 10-ig alvás, délig kávézás, majd a lakás/kert rendberakása és a bevásárlás nem hagyott időt az egyéb sütögetésre.
Ennyit a gourmet baráti vendéglátásról. De legalább a szándék megvolt.

A pub angol neve hivatalosan “freehouse”, ami szó szerint “szabadház”-at jelent. A normál pub-ok általában sörfőzdék tulajdonában álltak, így csak azok termékeit árulták. A “freehouse” egyik sörfőzdéhez sem tartozott, így joga volt többféle sör árusításához is.

Én a kollégáimtól hallottam róla, hogy mennyire régi, különleges és nagy a házi sör és cider választék. Már maga az a tény, hogy a hely 900 éves múlttal rendelkezik elég volt ahhoz, hogy az érdeklődésemet felkeltse. A többi pedig csak hab volt a tortán.

Egyik barátnőmet megkérdeztem, hogy van-e kedvük eljönni velünk. Az ő barátja amúgy is tősgyökeres angol, hátha érdekli őket. Szerencsére volt kedvük és rá is értek, úgyhogy egy vasárnap délután felkerekedtünk és elmentünk Beaconsfield-be kipróbálni ezt a történelmi sörházat. Asztalt persze foglaltunk, ilyesmit nem bízunk a véletlenre.

Amikor még otthon laktam, vasárnaponként legtöbbször nagy családi ebédek voltak és a reggel/délelőtt azzal telt el, hogy anya a konyhában főzött, sütött és tett-vett. A menü szinte mindig a húsleves-rántott hús-sült krumpli-savanyúság vonal volt. Egészen addig, amíg anyunak egyszer kifakadtam, hogy már nem bírok több rántott húst enni és a hátam közepére sem kell és nem érdkekel, hogy vasárnap van. Anya barátja meg azon akadt ki, hogy én miért akarok mindig valami mást enni és nekem miért nem jó az, ami van, és így tovább… A lényeg az, hogy az egészből volt néhány parázs vitánk, amit anyu egész egyszerűen úgy oldott meg, hogy közölte velünk, hogy fogjuk be (ez a diplomatikus kifejezése annak, ahogy akkor elhallgatatott minket) és csinál majd rántott húst is, meg nekünk valami mást. Így visszaállt a családi béke, aminek az lett a következménye, hogy anya elkezdett minden vasárnap kétfélét főzni. Ennek a méghosszabb távú következménye pedig az volt, hogy a család többi része is megunta a rántott húst vasárnaponként, én meg gyakorlatilag évekig nem voltam hajlandó megenni a fentebb leírt vasárnapi menüt.

Állítólag az idő minden sebet begyógyít, így esett, hogy az egyik kollégám kitalálta, hogy csináljunk rántott húst az egyik személyzetis vacsorának az étteremben. És igen, valóban évek óta nem ettem egy rendes, kiadós vasárnapi menüt, hát legyen. Úgyhogy nekiálltam a rántott húsnak és a hagymás krumplinak. Volt hozzá még a háromszor sült krumpli leeső kisebb részei, meg savanyú uborka. Desszertnek pedig a még fejlesztés alatt álló citromtorta citromos keksszel.
Péntek este ellenére a vasárnapi hangulat megvolt, a kollégák értékelték, én pedig úgy éreztem, mintha otthon lennék, és örültem, hogy sikerült olyan hagymás krumplit csinálnom, amilyet általában anyu szokott. Utána persze a kajakóma sem maradhatott el, a kép pedig a Facebook oldalamon osztatlan sikert aratott.

Ez persze nem hozta meg a kedvemet ahhoz, hogy ennek a (ritkán előforduló) vasárnapi szabadnapjaimon neki is álljak. Ezért mindig valami mást eszünk, lehetőleg valalmi gyorsat és egyszerűt. Ezt úgy értem, hogy mosogatással együtt nem szeretnék 1 óránál többet eltölteni a konyhában, de persze valami finomat szeretnék a tányérokra rakni, ami méltó a vasárnaphoz.