Az előző tapasztalatokból kiindulva nagy reményekkel már nem mertem elkezdeni ezt a kalácsot. Inkább csak olyan „jól van, legyünk már túl rajta” hangulatban voltam. Elhatároztam, hogy ezúttal nagyon fogok figyelni a kelesztési időkre. Úgyhogy egyik reggel neki is álltam.

250 g fehér kenyér lisztet, 3,5 g száraz élesztőt, 1 evőkanál meleg vizet, 1 evőkanál kristálycukrot, 2 evőkanál hideg tejet, 1 csipet sót és 2 összekevert tojást összegyúrtam egy nagy tálban. A problémám ezzel csak az volt, hogy a hűtőben ezúttal nagy méretű tanyasi tojások voltak. Ami önmagában véve nem baj (sőt), viszont a mérete miatt a tésztám sokkal lágyabb lett, mint eddig. A kemény kis gombóc helyett kaptam egy puha picit ragacsos kis gombócot, amit gyúrás közben enyhén liszteznem kellett.
Már itt ordítani tudtam volna, hogy megint valami, ami meg fogja változtatni a kalácsomat, de én ezt már bármi áron végig csinálom! Úgyhogy 4 részben hozzá is dolgoztam a 175 g szobahőmérsékletű vajat. Azt állapítottam meg, hogy mivel a tésztám lágyabb, a vajat sokkal könnyebben lehetett beledolgozni.
Ennél a pontnál kezdtem egy kicsit megnyugodni és reménykedni abban, hogy hátha jó lesz a végeredmény.

12:00-ra lett kész a tésztám.
14:10-kor megcsináltam belőle a 3 gombócot (ennyi idő alatt kelt kb. a duplájára).
16: 40-kor összefontam és hagytam egy órát összefonva pihenni.

17:45-kor kezdtem el sütni 175 fokra előmelegített sütőben. 10 perc elteltével visszatekertem a hőmérsékletet 160 fokra és további 15-20 percet sütöttem.

A kalácsom óriásira dagadt a sütőben, ekkora még soha nem lett! Az illata szokás szerint elragadó volt, a színe aranybarna, a teteje gyönyörű, mert alig repedt meg. Azért írom, hogy alig, mert a közepén, ahol a legvastagabb volt a tészta, egy picit most is elkezdett repedni, de egy kisebb méretű kaláccsal, vagy megfelelő formával ez már elkerülhető. Úgy döntöttem, hogy ez még belefér a tűréshatáromba. :) Uh, eddig nagyon-nagyon szuper, borzasztóan izgultam, hogy milyen a belseje, megint alig bírtam kivárni a pihentetési időt.

Szerencsére most nem vágtam meg hamarabb, mert volt mit tenni-venni közben. Egy egész lakomát rendeztem e köré a kalács köré. Na, nem azért, mert tudtam, hogy a kalácsom jó lesz, én már jóra is meg rosszra is előre fel voltam készülve, hanem mert reggel láttam egy olasz szalámi tálat és némi füstölt lazacot a hűtőben. Amíg arra vártam, hogy a kalácsom keljen, elmentem a boltba és vettem még egy-két dogot, ami egy kis esti csipegetős lakomához kellhet.

Mindent szépen előkészítettem, úgyhogy a vacsink így nézett ki:

Az asztal tartalma:
- olasz szalámi válogatás,
- vaj,
- kétféle puha sajt (Berthaut Epoisses, Saint Vernier),
- nem túl nehéz francia vörösbor,
- friss dió és alma, birsalmasajt,
- füstölt lazac,
- és persze az elmaradhatatlan kalács.

Ilyenkor először csak nézem az asztalt és egyetlen gondolat motoszkál a fejemben: hogyan tudnék egyszerre mindent megenni. Erre még nem jöttem rá, úgyhogy kezdtem a kaláccsal. A magasságát megtartotta, a belseje feszes, de mégis könnyű, az íze pedig meseszerű. Ilyen kalácsot szerettem volna sütni az elejétől kezdve.

VÉGRE SIKERÜLT!

Megérte a fáradtságot. A tésztának határozottan jót tettek a nagy tojások, és az összefonva plusz egy óra kelesztés. Ez a recept fog bekerülni a receptes füzetkémbe.

Írnám, hogy vége; de ez nem lenne teljesen igaz, mert most elkezdhetem majd sütögetni az ízesített kalácsokat, és ha hazamegyünk biztos, hogy meg fogom nézni az egyéb kalács recepteket a szakácskönyveimben.