Azért mire ide eljutottunk ez egy folyamat volt. A több éves írásnak hála (visszaolvastam sok posztot) egy folyamatosan ismétlődő minta láthatóan kirajzolódott a munkahelyeimmel kapcsolatban.
Ez a minta az, hogy én elkezdek dolgozni egy cégnél, mindkét fél egyformán lelkes, majd ez az állapot valamikor 9 és 12 hónapnyi ott töltött idő után kezd megbomlani. Mert vagy nekem lesz tele a hócipőm vagy egyszerűen elkezdek egy gép helyett emberként funkcionálni olyan luxus igényekkel, hogy szükségem van beteg szabira, munkából hiányzom a gyerek betegsége miatt, vagy a cégnek nem a legalkalmasabb időpontban akarok szabadságra menni és ez a vezetőségnek nem tetszik.
Továbbá a néhány évvel korábbi kiégésem élménye határozott nyomot hagyott bennem.

A dühben és a frusztrációban nagyon sok engergaia van. Ezt nem terveztem egy újabb munkáltatóra elpazarolni. Meg rólam tudni kell, hogy én makacs is vagyok. Mert vannak szituációk, amikor az agyamban a saját elveim és fontossági sorrendjeim szerint végigfut a forgatókönyv és ha az nem úgy történik meg a valóságban, ahogy azt én elterveztem, akkor tovább lépek. Bármi áron. Nevezhetjük inkább állhatatosságnak, mert sokkal szebben hangzik.

Ezen a ponton ezt már mindegy minek nevezzük. Elegem volt a könyörgésből, az asztalra csapkodásból és a magyarázkodásból is, úgyhogy beadtam a felmondásomat februárban. Korrekt voltam, mert 7 hét felmondási időt adtam a szerződésemben előírt 4 helyett.

Ismét, az írásnak és posztok visszaolvasásának hála, az sem süllyedt mélyre az elmémben, hogy mik voltak a szándékaim amikor elkezdtem itt dolgozni. Kimászni a mentális gödörből, megismerni a környéket, kapcsolati hálót építeni és befejezni a házfelújítást (ez az utolsó szerintem soha nem lesz kész, de mostanra, ha nem is tökéletesen, de jól állunk).

A felmondás beadása után mindenki azt kérdezte, hogy ‘de mit fogsz csinálni??’ A saját vállalkozásomat. Nekem ez volt az utolsó alkalmazásban töltött munkahelyem. Ambíciózusan hangzik igaz? Hiszen nekem mindig volt B tervem…
A traumáim és a mentális problémáim ellenére én már gyerekként is ambíciózus voltam és életemben először nincs B tervem. DE van nagyon sok ötletem, tervem, önbizalmam(!) és tudom, hogy mit akarok és azt, hogy nagyjából hogyan.
És az van, hogy a privát séf vállalkozásom kapcsán korábban általam feltett kérdésre - ‘Most akkor felesleges volt?’ - tudok válaszolni. Nem, nem volt felesleges, csak nem voltam kész, eddig.

Úgy érzem magam, mintha leugrottam volna egy szikláról és alattam nincs semmi és nem tudom, hogy repülni fogok-e vagy zuhanni. Ha zuhanok akkor az meddig fog tartani, mert előbb utóbb úgyis meg fogok tanulni repülni.
És tudom, soha ne mond, hogy soha.