Karácsony körül a sűrű családi program ellenére azért volt időnk elmenni két budapesti étterembe is amiből az egyik a Rosenstein Vendéglő volt. Rengeteget hallottunk róla korábban és már a nyáron is sokan ajánlották.
Egy szombati ebédre foglaltunk asztalt és ezúttal Zsolti anyukája is csatlakozott hozzánk.

Aznap mi voltunk az elsők, akik megérkeztünk, úgyhogy volt lehetőségünk végignézni az egész éttermet. A hangulata valóban kedves és családias, az ember egyből otthon érzi magát ilyen környezetben.
Fél órával később már az összes asztalnál ültek vendégek. Ilyenkor általában nem bírom ki, hogy ne nézzem meg a vendégkört is. Néhány asztallal odébb Mautner Zsófi ült, egy másiknál Konrád György és több 2-3 kis gyerekes családot is lehetett látni.

Zsolti szülinapjára (december 13-án volt) egész napos programot terveztünk kettesben. Tutira mentem, úgyhogy az egész napot 3 hétre előre alaposan megterveztem. Abban pedig biztos voltam, hogy az este befejezéseként valahova el fogunk menni kajálni, úgyhogy megkérdeztem tőle, hogy van-e valami kívánsága a vacsorát, éttermet illetően. Persze, hogy volt, ő is készült. :) Kinézett egy újonnan nyílt csokiéttermet. Amúgy is imádja a rendes csokit, mindezt egy étteremmel és a szülinapjával összekapcsolva nem lehetett rossz választás számunkra.

A Borough Market-on volt egy csokis és kávés üzlet, amit mi már néhány éve is megcsodáltunk, vásároltunk is ott, és meg is jegyeztük, hogy ez mennyire klassz és hangulatos hely. Az éttermet e felett nyitották úgy, hogy közben ezt is felújították. A dizájn nagyon modern lett, a falak helyett üveg van mindenhol, úgyhogy az étteremben leülve alattunk a piacot csodálhattuk. Nyáron az ablakokat kinyitva olyan lesz, mintha egy teraszon ücsörögnénk. Ami pedig nem üveg, az fa borítást kapott. Határozottan olyan érzésünk volt amikor bementünk, hogy a környezet hangulatos, fiatalos és laza.

A beosztásomban volt egy olyan hét, amikor péntek, szombat lett volna szabadnapom. Előtte megint sok napot dolgoztam egyben, így péntekre főleg alvást terveztem és akkor legalább, mint ember és nem mint zombi, tölthetem a szombati napot Zsoltival, mert már megint nem láttuk egymást egy egész napra hetek óta. Ilyenkor az ember tervez, a főnöke pedig végez.
Phil H. elég sok jótékonysági vacsorát csinál külsős helyszíneken 6-10 főnek. Ezeket általában mi szoktuk előkészíteni, ő bepakol mindent a Maserati-jába aztán megcsinálja őket egyedül.
Azon a bizonyos szombaton vacsorát adott 16 főnek, ami elég sok ahhoz, hogy még egy embert magával akarjon vinni. Fogalmam sincs miért, úgy döntött, hogy ő valakit a cukrászatról szeretne. Ketten voltunk szabadok, én és egy másik srác, de a fiú kb 40 fős utókarácsonyi családi bulira volt hivatalos, én meg amúgy sem csinálok semmit, mert a férjemmel töltött egy egész nap, úgy hogy nem láttam hetek óta, nem számít programnak. Persze mindezt úgy, hogy kedden közölte, hogy neki szombatra kell valaki. Gyakorlatilag más választásom nem volt, mint azt mondani mosolyogva, hogy “persze, nem gond, ráérek”. De a hátam közepére sem kívántam az egészet.

Még november közepén voltunk itt enni. Zsolti erre jár munkába, úgyhogy az étterem előtt nap mint nap elsétál és felvetette, hogy egyszer már bemehetnénk enni, mert kívülről annyira jól néz ki.
Hagytam magam rábeszélni a dologra, mert a koreai konyhát amúgy sem ismerem, úgyhogy épp itt volt az ideje kipróbálni.

Kimchee: a koreaiak nemzeti étele, alapja a kínai kel, retek és a hagyma. Leggyakrabban sóval, gyömbérrel és őrölt chilivel fűszerezik. A zöldségek rétegezése és a fűszerezés után több hónapig hordókban érlelik (fermentálják). Több, mint 100 féle elkészítési módot tartanak számon belőle. A kimchee fajtája függ a benne lévő zöldségektől és a fűszerezéstől is.

Előzmény: Szeptember 25-e, avagy hogyan készítsünk több száz darab karácsonyi pudingot 90 nappal az ünnep előtt

Amikor a karácsonyi ajándékokat megkaptuk a cégtől, a papírzacskómba beletettem 2 db karácsonyi pudingot is, mert úgyis rengeteg maradt. Gondoltam Zsoltival majd megesszük valamikor. Az, hogy még néhány hetet áll a hűtőben igazán nem ront rajta.

Azt, hogy fogok főzni karácsonykor még októberben megbeszéltük anyuval. Annyit mondott, hogy úgy készüljek, hogy neki a húsleves, rántott hús, sült krumpli vonalat meg kell csinálnia, különben kitör a családi botrány. Megígértem neki, hogy igyekszem olyan menüt készíteni, ami majd a többségnek is megfelel.
Anya azért egy kicsit aggódott, hogy ezúttal mivel fogok előrukkolni, de amikor elmondtam neki az ötleteimet, csak megértően bólintott, és azt mondta, hogy szerinte jó lesz.

(Kép: internetről)

A hot dog főtt vagy grillezett virsli felszolgálva egy hosszúkás, félbevágott kifliben különböző szószokkal. Az USA-ban a német bevándorlók kezdték a virslit és kiflit ilyen formában árusítani az utcán a 19. század végén. Alapvetően egy nagyon népszerű street food volt, ami a világon mindenhol elterjedt és azóta sem ment ki a divatból.

Az elmúlt 4 év átlaga az, hogy évente kétszer azért összecsődítettük az itteni baráti körünket egy amolyan iszogatós, eszegetős házibulira. Ezt, ha tehettük, a kertben tartottuk, mert az sokkal kényelmesebb és egyszerűbb, és megvan az az előnye, hogy nem kell nagy takarítani utána.
Az új lakás nem új lakás, avató buli nélkül, úgyhogy néhány hete megint meghívtuk a jónépet. Felmerült a kérdés, hogy mi legyen a kaja? Kerti sütögetésről szó sem lehetett, ahhoz már túl sötét és hideg volt, de ahhoz sem volt kedvünk, hogy a társaságtól leszakadva “órákat” töltsünk a konyhában.
Zsolti javasolta a hot dogot. Jó ötletnek tűnt, mert a azon kívül, hogy a virslit frissen kell megfőzni a bulin, a többi a társaság érkezése előtt előkészíthető.

Tavaly karácsonykor megfogadtam, hogy idén mindent meg fogok tenni azért, hogy az év végi ünnepeket otthon tudjam tölteni. Ebből az év folyamán semmit sem engedtem, így ezt a decemberi szabadságot augusztusban kikértem, és amint aláírták, már vettük is a repülő jegyeket. Hol érdekelt engem akkor, hogy kint süt a nap és hőség van? Sehol. Azóta nem voltunk otthon karácsonyozni, hogy kint lakunk, úgyhogy most már épp itt az ideje. :)

Kicsi gyerekként imádtam a karácsonyt, mert az egész olyan varázslatos volt. Akkoriban a szüleink kora délután lefektettek minket aludni, vagy elvittek a mamához, vagy elmentünk a szomszéd családdal szánkózni, míg anyu feldíszítette a fát, ajándékokat csomagolt, főzött és úgy a semmiből elővarázsolta az Ünnepet. A lakásba hazaérve mindig meleg volt, fenyő, gyertya és csillagszóró illat és a fa alatt ott volt a sok csillogó ajándék. Szóval határozottan megvolt az a “békés, boldog karácsonyi hangulat” amit annyit szajkózik mindenki.

Az évek során a mi karácsonyaink is változtak, alakultak, más hagyományaink lettek, anya barátja is hozzánk költözött és Zsolti is elkezdte velünk tölteni a szentestéket.
Mivel én mindig szerettem a karácsonyt, a szellemét továbbra is át akartam érezni, úgyhogy a szervezkedésemmel időnként az őrületbe kergettem a családot.

Az étteremben a plusz eltöltött hónapok ellenére cseppet sem érzem, hogy bármi is jobb lenne, vagy én jobban érezném magam. Így 5 hónap után az a benyomásom, hogy ilyen erőszakos és szervezetlen konyhában még soha nem dolgoztam, ahol azért vagyok hátrányban, mert lány vagyok.
Szervezetlen azért, mert senki nem akar felelősséget vállalni, nem azt mondom, hogy megy a másikra mutogatás, mert az nincs, de mindenki hűen ragaszkodik a “nem az én dolgom, nem az én felelősségem, mosom kezeim” elvekhez.
Erőszakos azért, mert ha akarsz valamit, akár egy edényt, akár egy új dolgot megtanulni, komolyan másokon keresztül gázolva kell nyomulni, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a konyhai munka az elvileg csapatmunka. Máshol igen, itt nem.

Egyik szerda este koncertre mentünk az O2 stadionba egy barátunkkal. Még néhány nappal korábban kitaláltuk, hogy el kéne menni valahova enni a koncert előtt. Ilyenkor általában Zsolti megnéz néhány helyet a környéken, majd azokat átküldi nekem, hogy döntsem el, hogy hova menjünk.
Azért választottam ezt, mert zsidó bisztróban még amúgy sem voltunk soha és nagyon kíváncsi lettem.

A helynek barátságos hangulata volt, hozta azt az igazi, laza bisztró jelleget.