A beosztásomban volt egy olyan hét, amikor péntek, szombat lett volna szabadnapom. Előtte megint sok napot dolgoztam egyben, így péntekre főleg alvást terveztem és akkor legalább, mint ember és nem mint zombi, tölthetem a szombati napot Zsoltival, mert már megint nem láttuk egymást egy egész napra hetek óta. Ilyenkor az ember tervez, a főnöke pedig végez.
Phil H. elég sok jótékonysági vacsorát csinál külsős helyszíneken 6-10 főnek. Ezeket általában mi szoktuk előkészíteni, ő bepakol mindent a Maserati-jába aztán megcsinálja őket egyedül.
Azon a bizonyos szombaton vacsorát adott 16 főnek, ami elég sok ahhoz, hogy még egy embert magával akarjon vinni. Fogalmam sincs miért, úgy döntött, hogy ő valakit a cukrászatról szeretne. Ketten voltunk szabadok, én és egy másik srác, de a fiú kb 40 fős utókarácsonyi családi bulira volt hivatalos, én meg amúgy sem csinálok semmit, mert a férjemmel töltött egy egész nap, úgy hogy nem láttam hetek óta, nem számít programnak. Persze mindezt úgy, hogy kedden közölte, hogy neki szombatra kell valaki. Gyakorlatilag más választásom nem volt, mint azt mondani mosolyogva, hogy “persze, nem gond, ráérek”. De a hátam közepére sem kívántam az egészet.
Itt Angliában a jótékonykodásnak óriási hagyománya van. Minden magára valamit adó celeb, politikus, diplomata, bankár jótékonykodik valamilyen alapítványnak a közjó érdekében.
A nagyobb maraton futásokra pedig szinte csak úgy lehet regisztrálni, ha te garantálod, hogy x összeget össze fogsz gyűjteni az adott időpontig, vagy ha az nem sikerül, akkor a bankszámládat terhelik majd vele. Persze lehet indulni nem alapítványokon keresztül is, de arra a legolcsóbb nevezési díjak 80-120 font körül vannak rendezvénytől függően.
A világméretű novemberi bajusznövesztésről pedig nem is beszélve.
Phil H. roppantul örült, amikor mondtam neki, hogy megyek, majd közölte, hogy később megkeres a részletekkel. Annyira igyekezett keresni és elmondani, hogy mi lesz szombaton, hogy péntek éjjel 11-kor küldtem neki egy e-mailt, hogy mégis hol és mikor óhajt velem találkozni, mit kell vinnem és egyáltalán mi lesz a menü. 3 levél váltás után ki is derültek ezek az apró részletek. Az utolsóban leírta, hogy a konyhán minden kész van, nekem csak be kell pakolnom mindent a kocsiba, összeszedni az apróságokat aztán egy felszolgáló és egy sommelier kollégámmal kimenni a helyszínre, ahol majd találkozunk.
Amikor bementem a konyhára, láttam, hogy az a része a menüsornak, amit a cukrászatnak kellett volna előkészítenie, félig volt csak kész. Remek, ennyit arról, hogy minden meg lesz, lehetett kapkodni.
Röpke másfél órás kocsikázás után oda is értünk a helyszínre. Családi házas környék volt, de olyan kacsalábon forgó palotákkal, amilyeneket eddig csak puccos ingatlanos magazinokban láttam. Csengettünk, a tulaj ajtót nyitott, szimpatikus fickó volt, megmutogatta, mi hol van, aztán elkezdtünk kipakolni. Persze Phil H. sehol nem volt, még további 30 percig.
Szóval a ház olyan volt, mintha fényképről vágták volna ki, a konyha maga az álom konyhám: fényes, tágas, hatalmas, eszközökben szerintem jobban volt felszerelve, mint az étterem, és ha ez még mindig nem lenne elég, akkor a szekrényekben kb tucatnyi le creuset edény lapult minden elképzelhető méretben. A ház 3 szintes volt, alul egy kisebb konyha, edzőterem és egy 2000 palackot tartalmazó boros gyűjtemény, a földszinten gardrób a kabátoknak, (álom)konyha, étkező, terasz, egy mosdó, csupa bőr fotelokkal berendezett bordó dohányzó szoba egy likőrös, konyakos szekrénnyel és egy roppant stílusos sakk táblával, az emeleten pedig gondolom a háló- és fürdőszobák voltak. Mindehhez persze tartozott egy csupa fa borítású hatalmas ablakos lépcsőház is. Ja igen, és hogy tökéletes legyen a kép: plusz egy nagyon csinos feleség, két gyerek és egy zabálnivaló kutymák is. A garázst és a családi autókat nem láttam.
Az étkező amúgy olyan hatalmas volt, hogy 16 fő kényelmesen le tudott ülni, úgy hogy a 2 felszolgáló közben körbe tudta járni az asztalt.
Mire felocsúdtam a környezeten, a főnököm is befutott és elkezdtünk előkészíteni és főzni.
Nem szokott velem előfordulni, de megmondom őszintén, hogy igen feszélyezve éreztem magam. Továbbra sem érzem azt, hogy Phil H. étterme a kaotikussága miatt az én stílusom lenne, pont ezért nem is fogom megkapni az év dolgozója díjat a cégnél (na nem mintha lenne ilyen amúgy is), és mivel minden információt úgy kellett kihúzni belőle, az egészet egy kicsit akadozottnak éreztem.
Na mindegy, a vendégek imádták az egészet, persze mindenki öltönyben és kisestélyiben jelent meg; a hat fogásos vacsorától el voltak ájulva, a borokról pedig nem is beszélve. Utóbbiak mind a fickó magán gyűjteményéből kerültek elő és a sommelier meg is jegyezte, hogy bizony komoly darab volt minden felszolgált palack.
Az este végére azért én is megnyugodtam és még arra is maradt idő, hogy a házigazdákkal csevegjünk egy kicsit, akik annyira meg voltak elégedve mindennel, hogy a mosoly gyakorlatilag ráfagyott az arcukra.
Volt egy pont, ahol bizony elgondolkodtam azon, hogy ez tényleg jótékonykodás-e a részünkről. Ezek az emberek mind egy baráti társaság voltak, akik az este folyamán a háziasszony születésnapját ünnepelték, és a beszélgetés során egyáltalán nem esett szó Afrikáról, és ezzel kapcsolatban a jótékonykodásról, vagy az alapítványról, amiről elvileg ez az egész szólt. A kollégáim állították, hogy ez igenis jótékonyság, én pedig nem vitatkoztam.
PH persze a desszert felszolgálása és takarítás után elment. Mi még maradtunk bepakolni mindent a kocsiba és felszolgálni a petit fours-okat.
Mielőtt mi is leléptünk volna, a háziúr mindegyikünk kezébe belenyomott egy borítékot ellentmondást nem tűrően, és kirakott a konyhai 7 fokos boros hűtőjéből 3 magnum palackos fehérbort és azokat is mosolyogva nekünk ajándékozta egy rövid történet kíséretében. Szerinte ez egy nagyon finom, különleges, gyümölcsös bor, amiből a világon csupán 1000 palackot készítettek, továbbá neki az egyik kedvence.
Én egészen meghatódtam, amikor pedig megnéztem a boríték tartalmát, egy csapásra úgy éreztem, hogy szombati elmulasztott szabadnap tekintetében kárpótolva vagyok.
Azt kell mondjam, hogy a körülmények ellenére határozottan klassz és érdekes este volt és továbbra is fenntartom azt a véleményemet, hogy ennek a magán szakácskodásnak semmi köze nem volt a jótékonykodáshoz.
Azóta az este óta azon gondolkodom, hogy vajon milyen alkalomnak kell lennie az átlag ember életében, hogy kinyisson egy ilyen bort?
Fritsch & Gottwald Tausendweiss 2008