Az otthon tölött idő Marcival és Zsoltival csodás volt. Marcinak a bölcsit nem mondtuk le így volt 2 délután és 2 egész napom a héten amikor egyedül voltam. Nagyon sokat aludtam. Szunyókáltam. Marcival elaludtam este fektetés közben.

Elmentem kötetlenül ügynökséges szakácsként itt-ott dolgozni egy pár napot, de egy ideig nem akartam elkötelezni magam még.

Viszont, amikor úgy éreztem, hogy kész vagyok, kb 150 álláshirdetésre jelentkeztem. Imádták az önéletrajzomat, mindenki akart velem találkozni, beszélni, interjúzni. A feltételeim azok voltak, hogy minimum sous chef, legalább 4 hétre előre lévő beosztás (mert ugye van egy “dada” –childminder-, meg egy férj akik az alapján osztják be az életüket, hogy én hogy dolgozom), és nincs elávárás extra műszakokra, tovább maradásra, ha a műszak pl. 4-ig van (a gyerekért kell menni).

Életem egyik legrosszabb próbanapja Gordon Ramsay egyik éttermében volt. Én nem sok dolgot bánok az életemben, de azt nagyon, hogy nem volt bátorságom a próbanapon az első óra után odamenni a főszakács elé és megmondani, hogy ez nem nekem való, köszönöm a lehetőséget, a viszont(nem)látásra. 

Nem voltak jók a kilátásaim, azt mondták, hogy ezek a feltételek egy manager pozícióban nem reálisak. Azt is felajánlották, hogy legyek egy junior reggeliztető szakács, mert csak arra illik rá amit szeretnék (zero effort). Udvariasan elköszöntem és letettem a telefont, majd arra gondoltam, hogy ezt vajon ifjú apáktól is megkérdezték volna-e ugyenilyen tapasztalattal?

Nincs más hátra, mint előre; a 178-ik jelentkezés bejött. Elfogadták a feltételeimet és főszakács lettem egy sushi gyorsétteremben, egy 9 fős csapattal. Azt gondoltam, miért ne, végülis a japán konyhát is meg tudom tanulni, mert ki ha én nem.

Ez már bőven a pézről is szólt, 9 hónap alatt úgy felhúztuk a helyet anyagilag, hogy egy három hónapos periódusra 4 számjegyű bónuszt (fontban) utaltak a fizetésem mellett. 2019-ben jelöltek cégen belül az év szakácsa címre, aminek a díjja egy fizett 10 napos Japán utazás volt. Sajnos nem én nyertem, de már maga a jelölés is óriási volt, hiszen egy éve sem voltam a cégnél. Tekertük a sushit minden reggel, csináltuk az elviteles dobozokat. Tartottam sushi iskolákat is kezdőknek. Nagyon jól el tudtam magyarázni, hogy ez eredetileg kínai és nem japán és így és így kell tekerni a matraccal a cukros ecettel összekevert rizst uborka csíkkal a közepén, hogy tökéletes szögletes ‘maki’ legyen a végeredmény.

1 évvel később, hogy ott voltam kezdtek nézeteltéréseink lenni az üzletvezetővel. Én továbbra is nagyon ember központú voltam, ő pedig úgy döntött, hogy nem akar az lenni, mert nárcisztikus. Nagyon el szerette volna magyarázni nekem, hogy a csapatommal, hogy kéne viselkedni. Hogyan legyek kőbunkó velük, amikor mindegyiknek volt saját élete és én úgy éreztem, hogy a biznisz tudna rugalmas lenni anélkül, hogy pénzt veszítenénk, ő meg nem gondolta ezt, mert a fusztrációját az én embereimre akarta rátolni, azt meg én nem hagytam (anyatigris), úgyhogy ezen elkezdtünk elég sokat veszekdni. 

A helyzeten nem segített, hogy 2020 januártól az összes ázsiai repülőjáratot megszűntették a Covid miatt. Gyakorlatilag elfogytak a vendégeink, akik jöttek volna azok sem jöttek, mert rossz érzések voltak bennük, hogy a sushi ázsiai és a koronavírus is az. Ezzel párhuzamosan a cég ráment az étel minőség megvágására a profit érdekében. Gyakorlatilag minden területen. Ennek viszont már én nem szívesen lettem volna része és komolyan gondolkodtam azon, hogy tovább álljak. Szart semmilyen körülmények között nem voltam/vagyok hajlandó csinálni.

A lelki nyomasztás itt sem maradt el azért.

11 hetes terhes voltam, időpontom volt ultrahangra. Munkából mentem a kórházba, Zsolti elkísért. A nővér, aki az időpontot foglalta biztosított róla, hogy nem lesz semmi gond, nem kell kivegyek miatta plusz napot, utána valószínűleg vissza tudok menni befejezni a műszakomat.

A vizsgálaton nem volt szívhangja a magzatnak, a folt pedig, amit találtak egy 6 hetes terhesség mérete volt. A nővér mondta, hogy el fogok vetélni, a vérzés bármelyik pillanatban beindulhat, de sajnos nem adhat tablettát. Jogi okok miatt meg kell várják a 12 hetet. Eddigre már mind a hárman sírtunk, én is, Zsolti is és a nővér is.

Nyilván megírtam az üzletvezetőnek, hogy nem tudok visszamenni dolgozni, a reakciója csak annyi volt, hogy miért nem vettem ki szabadnapot és átírhattuk volna a beosztást. Azt írtam vissza neki, hogy ‘Fuck off’. 

Az üzletvezető bocsánatot kért később és nagyon segítőkész volt, egy darabig. A vetélés nem sikerült túl jól, így adtak időpontot a kórházba. Az üzletvezető további beszélgetések alkalmával még többször felhozta, hogy neki egyedül kellett a karantén előtti zárást és megbeszéléseket megcsinálnia a személyzettel, mert én nem voltam ott vele. Sajnos nem jutott el a nárcisztikus agyáig, hogy egy egész napot kórházban tölöttem olyan alhasi görccsel, hogy csillagokat láttam, lázasan, egészségügyi kaparásra várva. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy higyje el sokkal szívesebben lettem volna ott vele. Nem értette meg és továbbra is csak azt mantrázta, hogy de akkor sem voltam ott. Hát nem bazdmeg… 

A karantént futással, otthon főzéssel és kovászos pékáruk sütésével töltöttem. Főztem, mintha soha nem tettem volna, csupa olyan ételt amit előtte nem készítettem. Időt hagytam magamnak, nem kellett rohannom, kiélvezhettem a folyamatot nyomás és nyomasztás nélkül. Az Instagramom soha olyan kiegyensúlyozott nem volt, mint abban az időben. 

Az étteremem a kovid és a visszaeső forgalom miatt nem nyitott ki a lazítások után. Felajánlottak egy másik pozíciót, amit nem fogadtam el. A végkielégítésnek nagyon örültem, de annak még jobban, hogy egy nárcisztikus főnök mínusz, aki már amúgy sem kommunikált velem, mert ő jól helyezkedett máshová, neki a cég az élete, és rám már nem volt szüksége.
Metaforikusan: páros lábbal basztam ki az Instagramomról az összes profilját.