A város fő látnivalói az európai oldalon vannak: Sultanahmet, Hagia Sofia, Topkapi palota, Kék Mecset, Nagy Bazár, Galata Torony, Taksim tér, múzeumok és még sorolhatnánk. Ismerősök óva intettek attól, hogy az óvárosban és a turista részek környékén bármit is együnk (kivéve a Taksim teret, ahol rengeteg jó bár és kávézó van). Az ottani éttermeknek többsége inkább a lehúzásról, mint a jó kajáról szól. Azt is mondták többen, hogy az ázsiai oldalon sok minden nincsen, de azért menjünk át oda is, hogy legalább Kadiköy-t megnézzük, mert azt érdemes.
Lehet menni hajóval vagy metróval is, mi az előbbit választottuk, mert a helyiek szerint rövidebb, és ez mellett szólt a pazar tengeri kilátás is.
A kikötőből felfelé sétálva nyüzsgő térbe, rengeteg kávézóval, majd egy piacba botlottunk.
Feltűnően sok halat árultak, ránézésre mindegyik friss volt és annak ellenére, hogy mindenki azt mondta, hogy utcai árusoktól ne vegyünk halat, tőlük mertem volna vásárolni, mert még a sülő hal illata is friss volt.
Ilyen volt a piac, itt senki nem akarta a portékáját ránk tukmálni, vagy legalábbis nem olyan nyomulósan, mint a másik oldalon, úgyhogy lehetett nyugodtan nézelődni.
Az olívabogyók minőségéért odáig voltam, nemcsak ezen, de más piacokon is nagy tételben lehetett kapni őket. A mi bőröndünkbe is került háromféle otthonra.
Vettünk még egy kiló mézet is egy darab léppel. Ez a magyarországi méz árakhoz képest nem érte meg, viszont az angolokéhoz képest igen.
Kicsit feljebb sétálva a piacos éttermi negyedbe botlottunk. Nekünk eszünkbe nem jutott volna itt enni, de az útikönyvem is ajánlotta a Çiya Sofrasi éttermet, mint a város egyik legjobbját, és Mautner Zsófi is csupa jót írt róla: “Számomra még mindig a No.1. étterem Isztambulban, soha nem hagynám ki, szinte mindig ide vezet az első utam.” Ennyi nekünk elég is volt, hogy a környékbe vetett előítéleteinket legyőzzük és mégis ott ebédeljünk.
A bejárat melletti egyik oldalon a saláták és desszertek, a másikon pedig a meleg főételek voltak.
A salátabárt mezze-nek hívják, gyakorlatilag hideg előételek, amiből azt válogattunk össze, amit akartunk, önkiszolgáló módon, majd a tányért lemérték (súlyra fizettünk) aztán mehettünk is enni.
Imádom az ilyen salátákat, szinte csak ebből jól tudtam volna lakni, de azt azért nem akartam, mert még egyszer nem terveztünk visszajönni és a főételekre is kíváncsi voltam. Az egész salátabár vegetáriánus volt. Ezeknek a neve nem volt külön feltüntetve a számlán, úgyhogy nem jegyeztem meg őket, de a tekercsek szőlőlevelek voltak töltve, a másik hideg töltött paprika szerűség volt, a többi pedig különböző fűszerezésű bulgur vagy egyéb saláták.
A főételeket úgy lehetett kérni, hogy odamentünk a pulthoz és rámutattunk arra, amit szeretnénk, kitálalták és a felszolgáló kihozta az asztalunkhoz. Csupa tradicionális török fogás volt, úgyhogy megint küzdöttem azzal az érzéssel, hogy mindent, de tényleg mindent akarok egyszerre.
A tányéron a kerek bucit içli köfte-nek hívják, de ott csak kibbeh-ként árulták. Eredetileg zöldséges, darált húsos töltelék van benne, de ez vegetáriánus volt. A másikat, tradicionális török kenyérféle, peynirli semsek-nek hívták.
Kértünk paradicsomos lencselevest is (ezogelin), ami annyira finom volt, hogy nálam megnyerte az év levese címét.
Ettünk még töltött padlizsánokat (etli kuru sebze dolmasi) is joghurtos szósszal.
Ezekhez szárított padlizsánt használnak (felhasználás előtt vízbe áztatják), amit a városban mindenhol lehet kapni felfűzve.
Kóstoltunk cukkini tócsnikat (mücver) is szintén joghurtos szósszal.
Ez egy újfokhagymás, bárányos, csicseriborsós raguleves volt (şiveydiz). Nekem a bárány már túl erős ízű volt benne, pedig a fűszerezés itt is remek volt, Zsoltinak pedig a nagy darabokban belefőzött újfokhagymaszár nem jött be.
Éhen nem maradtunk, az biztos.
Desszerteknél megint önkiszolgáló rendszer volt, de itt a tányért az összeszedett dolgokkal ott kellett hagyni nekik, ők ízlésesen elrendezték a dolgokat, majd kihozták az asztalhoz.
Amiket ettünk: kandírozott diót (ceviz tatlisi), kandírozott bébipadlizsánt (patlican tatlisi), kandírozott narancshéjat (turunç), kandírozott paradicsomot (domates tatlisi), kandírozott olívabogyót (zeytin tatlisi) és török baklavát (şöbiyet). Az én kedvencem a baklava volt, de a paradicsom is nagyon ízlett. A narancs ugyanolyan volt, amilyet Európa többi részén is lehet kapni, de a többire a szokatlan jelzőt használnám. Hiába tudtuk, hogy édesek, ezekre a váratlan ízekre nem lehetett felkészülni. Elmondani sem lehet, ha ott lesztek, kóstoljátok meg őket!
Ha csak egy étterembe mentek el Isztambulban enni, akkor a Çiya Sofrasi legyen az!
Çiya Sofrasi
Caferaga Mah. Güneslibahce Sk. No:43
Kadiköy – Istanbul
Látogatás: 2014. december 25.
Fizettünk: 126,81 TL / 2 fő
