Kedden délután érkeztünk meg Stockholmba, a cuccaink lepakolása után bementünk a városba sétálni, nézelődni és természetesen enni. Asztalt nem foglaltunk sehova, mert úgy voltunk vele, hogy hétköznap kora este lévén csak nem lesz probléma az egyik helyi bisztróban vacsorázni. Igazából csak szerencsénk volt, itt is divat foglalni, de egy asztaluk még volt másfél órára. Ez nekünk nem gond, amúgy sem maradtunk volna ettől tovább, úgyhogy leültünk.
Erről a helyről azt mondták, hogy tipikus svéd fogásokat tartanak az étlapon, azokat nagyon jól elkészítve, bár Michelin csillagjuk nincsen.
A berendezés stílusa nekünk nagyon tetszett, kettéosztott tér, középen a bár és a konyha, pultnál evés, az asztalon csak a vizes pohár és a konyharuhára rakott teríték volt, a falból kampók lógtak ki, amiket ruha fogasnak lehetett használni, de azon voltak a sótartók és néhány felesleges szék is. Az mellett, hogy jól nézett ki, még praktikus is volt.
A hely 15 perc alatt tele lett, ennek megfelelően a zsúfoltság, a zaj és a kicsi, egymáshoz közeli asztalok tökéletesen hozták a tipikus bisztró hangulatot.
Az étlap nem volt hosszú, könnyen kitaláltuk, hogy mit szeretnénk, inkább azon csodálkoztunk, hogy ahhoz képest, hogy ez “csak” egy jó városi bisztró az árai a londoni helyek felett voltak. Ezt még el tudtuk viselni, de amikor az itallapra lapoztunk azt hittem, hogy káprázik a szemem: az alkoholt aranyárban mérték.
Hogy én kifizessek 2,5 dl ciderért 50 koronát (£ 4,5)! Kész vicc, London legdrágább pubjában ezért már pintet mérnek. Hol élnek ezek?
Dacból sem kértem semmit, ez maga volt a szabadrablás. Úgy néztem, hogy ezen csak én akadtam ki ennyire, a svédek lazán iszogattak sört, bort vagy épp, amit megkívántak.
Azon a felszolgálónk meg sem lepődött, hogy egész este a poharainkat csapvízzel töltögette. Mi pedig el is felejtettük, amikor hozott fehér, sós zsemléket friss vajjal. Úgy csaptunk le rájuk, mint az éhes sáskák és akárhogy próbáltuk türtőztetni magunkat semmi perc alatt eltüntettük az egészet, majd amikor megkérdezték, hogy szeretnénk-e még kenyeret az asztalra, egyszerre mondtuk, hogy IGEN! Már ezért megérte Svédországba jönni, annyira jó volt.
Előételnek kértünk egy sonka és szalámi tálat, amin megosztoztunk. Ropogós kétszersült még ezekhez is járt.
Zsolti főétele halas, kagylós, rákos egytálétel volt, az angol étlapon ‘stew’ néven szerepelt, de ez valahol félúton lehetett a pörkölt és a leves között. Én nem vagyok oda az ilyen halas dolgokért, de Zsolti maximálisan meg volt elégedve vele.
A főételek között nagyon sok belsőség volt, olcsóbb húsrészekkel, szezonális köretekkel (kár, hogy ez az árukon nem látszott). Hezitáltam a báránymirigy és a fekete csirke között, végül az utóbbit választottam.
Látványos tányér volt fekete, paprikával megszórt csirkecombbal, agyonra szárított csirkelábbal, amin még a köröm is rajta volt hagyva, szenes csirkeszárnnyal, égetett citrommal, spárgával, póréhagymával és szárított paradicsomos, fokhagymás pesztóval.
Ez a múmia állagú csirkeszárny és láb elég bizarr volt, de inkább az, hogy a körmét rajta hagyták és így hozták ki. Értem én, hogy 200 fokon meghal minden baktérium, de az az állat ezekkel a körmökkel a kakit (is) kapirgálta míg élt. Meggyőztem magam, hogy ez csupán bizarr dekoráció a tányéron és nekiálltam a combjának.
Ennél az volt az érdekes, hogy nemcsak a csontja és a bőre volt fekete, hanem a húsa is. Ezt most akkor hogy? Lehet, hogy a csirke a vágás után nem lett kivéreztetve és ahogy megsütötték a vér megfeketedett és megszínezett mindent? Ez elég bizarrul hangzik, lássuk be. Zsolti azzal érvelt, hogy a disznóvágáson is megeszem a sült vért. Igen, de az más, mert az az állaton kívül van, ez meg még mindig benne és ez amúgy is csirke, ami általában ‘fehér’. Amúgy finom volt; a pörkölt, füstös citromlé rajta pedig különösen ízlett. Csak ezen az aszott, múmiaszerű, körmös lábon nem igazán tudtam túltenni magam.
Nem győztem meg magam erről a nem kivéreztetés dologról, mivel a Google a barátom, megnéztem, hogy mit ír a fekete csirkére. Na kérem, ez a tyúkoknak egy fajtája, pelyhes tolla van, ami tapintásra selymes, ezért is hívják selyemtyúknak (Silkie), kék fülcimpája és öt lábujja van (a normál tyúkoknak csak négy) és a csontja és a bőre is fekete. Szóval a feketeségnek semmi köze nincs a vérhez. Amúgy Ázsiából származik és jóval drágább, mint a hagyományos fajta, de az ízében nincs különbség.
Desszertnek Zsolti kért egy rebarbarásat, aminek az alján édes, lágy túrókrém volt, felette rebarbara püré, puha rebarbara, édes morzsa és sorbet. Én csoki mousse-t rendeltem, ami megfelelően volt csokis, kakaós és krémes. Pont amilyennek lennie kellett.
Kértünk számlát, aztán mentünk, mert amúgy is lejárt az időnk. Kifelé menet még benéztünk a konyhába is, ahol javában pörögtek a fiúk.
Rolfs Kök
Tegnérgatan 41
111 61 Stockholm
Látogatás: 2014. május 6.
Fizettünk: 915 SEK / 2 fő
A fotók egy részét én, másik részét Fejér Zsolt készítette.