Az étterem egyetlen pékségtől sem rendel semmiféle árut, ami a mai világban már nagyon ritka. Már eleve az, hogy ők sütik a saját kenyerüket különleges.
A csúcs éttermekben ez az ember-hely-idő hármas hiánya miatt elmarad.
Azt, hogy megint desszert pályára kerültem, csak ez miatt nem bántam. Amúgy is szerettem volna látni azt, hogy az “igazi” kenyér hogyan készül.
Mi jelenleg hat félét csinálunk:
Izgalommal vártam az első munkanapomat egy két csillagos konyhán, ami a maga idejében el is jött.
Az ajtón belépve csak annyit láttam, hogy reggel 8-kor mindenki sietve teszi a dolgát. A cukrász srác aztán köszönt és mondta, hogy velük fogok dolgozni, öltözzek át, aztán majd mondják a többit.
Desszert pálya
Szóval megint desszerteket csinálok, azzal az ígérettel, hogy majd idővel megyek a konyhába. Ez annyira nem dobott fel és déjà vu-m lett rögtön.
Úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyok, akkor sodródok az árral és később meglátjuk, hogy hogyan mennek a dolgok.
A cukrászat két részből áll: egy első és egy hátsó pályából. Az elsőn folyik a szerviz és az arra való felkészülés, ezt általában 2 ember csinálja. Hátul egy ember dolgozik szinte teljesen elszeparálva a konyha többi részétől, itt készülnek a fagyik, kenyerek, petit fours-ok egy része és az elődesszert is. Este ez a harmadik személy is előre megy és szervizt csinál a többiekkel.
Ha valaki cukrászaton kezd, akkor mindig a hátsó pályát fogja csinálni először. Ezzel nekem nem is volt semmi bajom, egyáltalán nem bántam azt, hogy a napom nagy részében kenyerekkel fogok foglalkozni.
Zsoltival egy késői ebéd után London belvárosában vásároltunk, sétálgattunk és félig-meddig a turistát játszottuk az elit környéken.
Így esett, hogy elbóklásztunk a Burlington Arcade-hoz is, ahol aztán tovább csodáltuk a luxust kasmír pulóverek, puccos kalaposok, régi stílusú cipőboltosok és gyémánt nyakékek formájában. Utóbbiak úgy voltak a kirakatba rakva, mintha az olyan természetes lenne, hogy 45 000 font értékben minden sarkon ott vannak…
Az üzletsor végére érve megakadt a szemem egy aranyozott kirakaton, ami tele volt pakolva macaronokkal és a cégtáblán az állt “Ladurée”.
Ez a cikk eredetileg a Burger Blogon jelent meg.
Átlagos londoni péntek este, óriási a hőség, én meg készültem éhen halni. A Foursquare azt írta, hogy a hozzánk legközelebb eső kajázó a Meat Market nevű burgerező. Néhány jobbra és balra kanyar után meg is érkeztünk, majd a portált meglátva elment a kedvem az evéstől. De főleg az ott evéstől.
Rózsaszín neon felirat volt a bejárat felett, ami közös volt a lépcsőház bejáratával is. Mindkettő úgy nézett ki mintha hetek óta nem lett volna takarítva. Azért csak felmentünk a lépcsőn és megnéztük a helyet, mert szerintem mindenkinek jár egy esély. Belépve aztán eltátottam a szám, olyan hangulatos volt az egész. Hosszúkás terem volt magas asztalokkal és bárszékekkel, egyik oldalán ablakkal, ami egy fedett csarnokra nézett (nappal piacként üzemel), másik oldalán pedig a rendelő pult és a nyitott konyha volt. Utóbbi akkora, mint a vendégtér. A plafonról pedig, szintén neon, hirdető táblák lógtak le.
Néhány hete a sertésszűz akciós volt a boltban, így gyorsan vettünk egyet. Angliában nagyon ritkán eszünk sertéshúst, pedig szeretjük mindketten.
Mostanában, ha otthon vagyunk anya gyakran megkérdezni, hogy egy-egy húst hogyan készítsen el. Általában egyszerű dolgokat mondok, már nem próbálkozom újításokkal a családi ebédeknél, mert azt csak a család egyik fele értékeli a másik fele meg morog, hogy miért én főzök, és miért így.
Az évek alatt azért sikerült valamiféle kompromisszumot kötni a témában és anya egyszer azt mondta, hogy az a sült hús, amit én készítek nem lesz olyan, mint amilyet ő csinál.
Egyik kedvenc családi ebédem, amikor veszünk egy nagy darab sertés combot, megfűszerezzük sóval, frissen őrölt fehér és fekete borssal, őrölt köménymaggal, és bedörgöljük frissen reszelt fokhagymával. Hagyjuk állni így 20 percet szobahőmérsékleten. Ez alatt az idő alatt a cserépedény (vagy Pataki tál) vízben ázik, megpucoljuk és cikkekre vágjuk a burgonyát. Az idő leteltével sertés zsírt teszünk az edény aljába, rá a husit és mellé a krumplit, majd megy be a sütőbe egy-másfél órára, mérettől függően. Anyunak szoktam mondani, hogy ha kész szedje ki a tálból és pihentesse 10-15 percet egy deszkán, mert attól is csak finomabb lesz. Általában készít mellé még rizst is és a húsleves után savanyúsággal mindannyian jóízűen megesszük. Nem emlékszem rá, hogy valaha is maradt volna másnapra. Vagyis a sült zsír megmarad, de azt kenyérrel szoktuk kitunkolni. Annak a zsírnak minden cseppje kincs, olyan finom szokott lenni.
Az is tény, hogy ezt az ételt minimum 5 főre érdemes elkészíteni.
Két főre ilyen lakoma túlzás lenne, de valami hasonlót lehet produkálni 30 perc alatt.
Még a hónap elején írtam erről a kiállításról és arról, hogy megyünk a megnyitójára is, ahol Ferran Adria tart majd egy rövid előadást a jelenlegi munkásságáról.
A terem gyakorlatilag tele volt érdeklődőkkel.
Ferran Adriát úgy konferálták be akár egy zsenit, amit ő rögtön az első mondatában megcáfolt:
“Én sem vagyok különb, mint bárki más és amúgy sem lehetek zseni, mert még angolul sem beszélek.”
Összeszedtem néhány számot, amik valamilyen formában kapcsolódnak az ételekhez és/vagy italokhoz. Némelyikből igazi buli sláger lett.
Jó zenehallgatást! :)
PASO - Hungarian Dish
A júniusi hosszú otthon tartózkodásunknak az igazi oka az esküvőnk volt Zsoltival. A 3 hétbe bele kellett férnie egy lánybúcsúnak, a szervezésnek, az esküvői bulinak és valami “nászútfélének” is, csak hogy kerek legyen minden. Az utóbbi egy évben minden szabadidőnkben csak ezt a 3 hetet szerveztük és igazából nagyon élveztük. Az esküvők mindig olyan vidámak, én imádom őket.
Itt azt meg kell mondanom, hogy nekem fogalmam sem volt, hogy hogyan képzelem az esküvőmet, mert nem voltam az a fajta kislány, aki erről álmodik, mert az úgyis olyan valószínűtlenül messze volt (a felnövéssel együtt), hogy nem láttam értelmét foglalkozni vele. Aztán egyszer csak megkérték a kezem (2010 december), én meg igent mondtam. Utána bennünk volt a láz és a családnak is csináltunk egy kötetlen eljegyzési kerti partit is (2011 április), ahol a kertben gulyáslevest főztünk a legnagyobb disznóvágásos üstünkben és tábortűz ide-vagy oda a kora tavaszi éjszakában majdnem megfagytunk, de legalább jó buli volt és a két család is ismerkedett. Ezek után már mindenki várakozó álláspontba helyezkedett, mi meg úgy voltunk vele, hogy úgyis ráérünk.
Erről a programról még márciusban olvastam Pisztáciánál. Meg is örültem neki, hogy végre lesz egy olyan rendezvény amire szívesen mennénk és még időnk is van rá. Rögtön megvettük a jegyeket és kerestünk szállást is, nehogy lemaradjunk. Szekszárdon még amúgy sem voltunk, úgyhogy itt volt a nagy alkalom.
A túra június 22-én (szombaton) volt, 10-19 óráig és 7800 Ft/fő volt a jegy rá. Ez tartalmazott 2-2 pohár bort pincészetenként (10 volt a listában!), finom ételeket és egy kávét is.
Én részemről nagyon vártam, mert ugyan borkóstolókon már voltam, de ilyen céltudatos túrán még nem. Meg aztán az egész igényelt némi szervezést, mert Szekszárdra nem lehet csak úgy leugrani a távolság miatt, és szombaton ennyi bor után komoly gondot okozott volna a hazajutás.
Volt egy újabb nagyon rohanós szerdai napunk Budapesten, amikor úgy végeztünk, hogy megint az összes déli nyitvatartásos étteremről lecsúsztunk, mert úgy kb. délután 3 felé járt.
Wolf András javasolta nekünk a Borkonyhát, kihangsúlyozva, hogy nyitva van délután is. Mi nem ellenkeztünk, ő meg közben azt mondta, hogy a konyha kifinomult, de az adagok megfelelő méretűek. Nekünk ez alapvetően elég is volt. Amúgy róluk sokat nem tudtam, több cikkben láttam hivatkozást rájuk, néhány hete követem őket Facebook-on, és láttam, hogy a Gourmet fesztiválon is nagyon sikeresek voltak. Ha már így alakult, akkor elmentünk megnézni, hogy kifélék-mifélék.
Hangulatos és árnyékos terasz itt is volt az utcán, de a hőségre való tekintettel mi a légkondis éttermet választottuk.
