A kezdetek
Amikor elkezdtem írni a blogot többen felvetettétek, hogy kíváncsi lennétek rá, hogy az ilyen profi konyhákon milyen nőként dolgozni, és ezt én hogyan élem meg. A ‘stressz’ címke alatt van több olyan bejegyzés, amiben a konyhai életről és konkrét szituációkról írtam, azokban többször említve van ez a rész is, de a cikkek nem erre fókuszálnak.
Ez viszont most kőkeményen erre fog, rámutatva arra, hogy nő és férfi között a mai napig nincs egyenjogúság és rohadt mindegy, hogy a világ melyik részéről beszélünk.
11 éves voltam amikor eldöntöttem, hogy szakács leszek, nem menzán, nem valami utolsó suttyó csárdában, ahol még a rántott hús is kéthetes, hanem luxus étteremben, fehér abroszos terítővel, méregdrága tányérokkal, öltönyös felszolgálókkal és ‘sznob’ vendégekkel. Anyunak fogalma sem volt arról, hogy ez honnan jött nekem, de támogatott (és támogat a mai napig) a terveimben.
A környezetemben, ha azt mondtam valakinek, hogy szakács leszek, mivel lány vagyok, ők elkönyveltek engem annak, hogy nyugdíjas koromig valami óvodai/iskolai/üzemi menzás konyhán leragadok, mert ez az egyetlen út. Étteremben főzni? “Á, az férfi szakma, majd rájössz te is, túl kemény lesz az neked!” – mondták.
Anyu az egészhez annyit fűzött hozzá, hogy “Kislányom ne menj szakmunkásképzőbe, értem én hogy főzni akarsz, de neked ettől több eszed van, menj szakközépbe, érettségizz le, aztán majd meglátod hogyan tovább.”
A vendéglátó szakközép négy éve alatt láttam azt, hogy milyen színvonalon zajlik a szakács oktatás, hogy az oda járó diákok 80 %-a csak az idejét tölteni jár be, és a főzés egyáltalán nem érdekli.
A mentőövem a Bűvös Szakács blog volt, ami akkoriban vált közismertté. Zsolti még levelezett is Dórával arról, hogy szakács szeretnék lenni, de mindenhol azt hallom, hogy ez férfi szakma.
Részlet Dóra leveléből ami, akkor 2007-ben, nagyon bátorítóan hatott.
“Az én személyes meglátásom az, hogy a nőket könnyen bepréselik a "menjen inkább gyereket szülni" szerepbe, s ehhez mindenféle marhasággal etetik őket. (Nem is oly rég azt is elterjesztették a nőkről, hogy rosszabb az ízlelésük és a szaglásuk. Pedig ha valami, akkor ez végképp nem igaz.)
Sajnos mindez nemcsak erre a szakmára vonatkozik.
Ha viszont hagyják magukat a lányok, az se nekik nem jó, se a férfiaknak. Mégis így működik a világ: nagyon sok tehetséges nő rohangászik frusztráltan a világban egész életében, s igyekszik elhitetni magával, hogy nem igazán alkalmas semmire, csak másodosztályú áru. Fogalmam sincs, kinek használ ez, szerintem mindenkinek rossz.
Ferran Adriát is megkérdeztük erről. Azt mondta, ő igen jó adottságú szakácslányokat lát "elveszni", mert férjeik, barátaik, kollégáik általában rákényszerítik őket, hogy maradjanak otthon a gyerekkel meg a háztartással, s egyéb lélektani nyomás alá helyezik őket, hogy elégedjenek meg egy szerényebb élettel, ne akarják kiélni a tehetségüket.
Más szakácsnők azt nyilatkozzák, hogy valóban nem kellemes csupa férfi közt dolgozni a mai konyhákon, mert nagyon sok az erőszakoskodás és a nők felé irányuló pimaszkodás (is). Ezt egyébként a szelídebb fiúk is megsínylik. (Szívás mindenütt van)
Azt látom, hogy a kiemelkedően jó női szakácsok többnyire saját boltot nyitnak, hogy ne krenkolják őket, s ne dirigáljanak nekik.
A téma hosszú és bonyodalmas.
Hozzátartozik, hogy a fiúk többnyire nem szeretik, ha a feleségük véletlenül túlszárnyalja őket (szegény fiúkat is elég hülyére nevelik általában), s a nőnek meg választania kell, hogy a saját életét éli, vagy inkább megpróbál "nőies" lenni, és megfelelni az alamuszi (szerintem kimondottan alattomos) elvárásoknak.
Amúgy meg nagyon is vannak kiemelkedően jó női szakácsok (Michelin-csillagosok is). Pl. Carme Ruscalleda, Elena Arzak, Valeria Piccini vagy Lea Linster (őt utoljára a lyoni Bocuse d'Or zsűrijében láttam)
A salzburgi Ikarusban is találkoztam egy magyar lánnyal, akivel rövidesen interjút készítünk, mert nagyon érdekes a sorsa. (amúgy cukrász)
Régen még több legendás főzőasszony volt - akkor, amikor még nem volt ilyen könyökölős, "élsport" jellege a csúcsgasztronómiának. (lásd: Legendás anyák)
Meg azt is látom, hogy jó néhány világhírű szakács mögött ott áll egy "húzós" feleség (utoljára a holland 3-csillagos Jonnie Boernál láttam ezt)”
Érettségi után ott maradtam a két éves technikusi képzésen is a suliban. Arra a mai napig nem jöttem rá, hogy az, hogy “vendéglátó technikus” az mi a franc, de életemben nem olvastam el annyi könyvet, mint akkor a pad alatt az órákon. Halálra untam volna magam egyébként.
A két év közötti nyáron volt egy három hetes gyakorlatunk, ami 2 hét konyhai és 1 hét felszolgáló részből állt. A konyhaival nem is volt semmi bajom, arra már jóval ez előtt rájöttem, hogy én nem ezt a rántott hús-pörkölt-krumpli-savanyúság vonalat akarom csinálni, de ezen a gyakorlaton túl kellett esni, és legalább konyhán voltam még ha szervezetlenen, akkor is. A felszolgálós résszel már voltak problémáim, mert azok faszfejek voltak (csupa férfi). Az arrogáns, önimádó, én-vagyok-a-világ-közepe mentalitásuktól falnak mentem, de főleg attól, hogy a konyhai kollégáikat milyen undorító módon lenézték. Az egyik faszi mindent megtett azért, hogy a gyakorlatom végére megfektessen, annak ellenére, hogy otthon volt egy felesége meg egy két éves kislánya, a másik pedig egyszerűen csak arra koncentrált, hogy én egy senki vagyok, akivel ő azért nem foglalkozik, mert tudja, hogy én egyetlen percet sem fogok vendéglátásban dolgozni, nemhogy a konyhán. Bezzeg ő, aki hülyére keresi magát és még azt is megteheti, hogy Kínába menjen egy 10 napos buddhista útra. Nem akartam tőle megkérdezni, hogy milyen buddhista vagy te, bazd meg, ilyen hozzáállással az emberekhez?
A gyakorlat utolsó napján telesírtam a párnámat és azt mondogattam magamnak, hogy de igen, én akkor is, és csak azért is…
Az elégtétel: néhány évvel később családilag (7-en) elmentünk vacsorázni egy másik étterembe, de ugyanabba a városba. Akkor már Angliában laktam és Hestonnak dolgoztam. Mit ad Isten, az a fickó lett a felszolgálónk, aki azt gondolta rólam, hogy egy senki vagyok. Láttam a szemén, hogy felismert, nem köszönt, de én ránéztem olyan tekintettel, ami azt sugallta, hogy “lám, lám, én a világ legjobb szakácsának dolgozom, te pedig még mindig úgy hordod a kaját a konyháról az asztalra, nulla profizmussal, mint 5 éve.” A fickó ezután nem jött az asztalunkhoz. Ki gondolta volna, hogy egy lesújtó tekintet egy senki szeméből erre képes?
A suli alatt nyilvánvalóvá vált, hogy vidéken (legalábbis az én környékemen) nincs komoly figyelemre méltó étterem és konyha, így vagy felköltözöm Budapestre, vagy kimegyek külföldre. Elsőnek Bp egyszerűbb volt. Viszont az is nyilvánvaló lett, hogy én ismerősök nélkül és családi háttér hiányában nem fogok tudni bejutni azokba az éttermekbe, amiket a Bűvös Szakács és az egyesületük hájpolt. És ez nem arról szól(t), hogy negatív a hozzáállásom, hanem ezek a kegyetlen magyarországi tények.
Munkakeresésnél az egyik próbanapom után a főnök megkérdezte, hogy “Fogod-e bírni azt, hogy te naponta 20 férfival dolgozol egy műszakban, és tudod-e majd kezelni őket?” Így utólag annyira naivan vontam meg a vállam, mosolyogtam, és azt mondtam, hogy “persze, ez nekem nem gond” - én aztán tudom kezelni a férfiakat, gondoltam én. De akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mi az amit művelni tudnak a női kollégáikkal (a lenyomás, visszanyomás, figyelmen kívül hagyás és a sunyiságra gondolok napi szinten). Amikor felvettek egy másik étterembe dolgozni, a srácoknak előítéletei voltak azzal szemben, hogy kezdő vagyok és lány. Igazából nem volt más választásuk, muszáj volt elviselniük. Szerencsére az előítéleteiken is túl tudtak lépni pár hónap alatt és egy szuper csapat jött össze, akikkel szerettem együtt dolgozni, de akkor is ez volt az első benyomásuk rólam.
Folyt. köv.
