Szeptemberben volt a blog 2 éves, ennek kapcsán gondoltam szólok néhány szót arról, hogy miért kezdtem el írni és hogy miért pont “Vajas Kenyér” lett a neve.

Gyerekkorom óta tudom, hogy szakács szeretnék lenni, nálam a pályaválasztás korán eldöntött dolog volt, amiben anyu soha nem hátráltatott (és később Zsolti sem). Azt is tudtam, hogy jó éttermekben szeretnék dolgozni, szóval a szándék és az ambíciók a szakmához megvoltak.
Még suliba jártam amikor elkezdtem olvasni a Bűvös Szakácsot, ami aztán lenyűgözött. Megmutatta azt a világot amiben dolgozni szerettem volna és rámutatott arra, hogy erre 2008-ban Magyarországon mennyire nem volt lehetőség.

Dolgoztam 2 évet szakácsként Budapesten is csak azért, hogy ha később külföldre megyek ne legyek borzasztó zöldfülű a konyhán. Kb. 50 e-mailt küldtem el budapesti éttermeknek állásjelentkezésként és alig volt néhány hely ahonnan kezdőként vissza is hívtak volna. Mivel ismerőseim nem voltak, egyik MBTBD által hájpolt étterembe sem sikerült bejutnom, de azért így sem kerültem rossz helyekre. Dolgoztam az A38 hajón, az akkori séf Vipler György volt és a Café 57-ben ahol az akkori séf Csizmazia László volt.

2010-ben költöztünk ki Angliába, én minimális angol tudással, de az fel sem merült bennem, hogy ne szakácsként dolgozzak. Kevés nyelv tudással is meglepően hamar (egy hét alatt) kaptam munkát egy két rozettás (3 rozetta felel meg egy Michelin csillagnak) folyóparti étteremben. A hátránya annyi volt, hogy ez csak nyáron volt nyitva, szóval télre kellett másik helyet keresnem. Ennek ellenére elfogadtam az állást, mert az elkövetkezendő 5 hónap is tapasztalat, nekem meg muszáj volt megtanulnom angolul amúgy is. Később aztán kiderült, hogy ebben az étteremben Heston is társtulajdonos volt, szóval a tulaj és Heston elég jó üzleti kapcsolatban vannak még mindig. Felajánlották, hogy ha visszamegyek a következő szezonra is akkor 6 hónapra szereznek nekem munkát a Hinds Head-ben. Részemről remek ajánlatnak tűnt, mert a Hinds Head-be amúgy is beadtam egy jelentkezést még korábban és 5 hónap alatt arra is volt időm, hogy megnézzem, hogy ki ez a Heston és egyáltalán mit csinál…, mert hogy róla sem tudtam túl sokat, szóval rohadtul nem hezitáltam, hogy igent mondjak.

Na persze az elején a Hinds Head sem volt habostorta, de valahogy csak túl éltem 6 hónapot és addigra már egy éve Angliában dolgoztam és rájöttem, hogy szakácsként dolgozni otthon és itt kb. mint ég és föld.

A következő nyáron aztán egyre gyakrabban megfordult a fejemben annak a gondolata, hogy a konyhai és egyéb éttermes élményeimet megosztom az otthonaikkal valamilyen formában. Szerettem a Bűvös Szakácsot, de úgy éreztem, hogy a konyhai oldalát a csúcs gasztronómiának nem mutatják be, vagy ha igen, csak említés szintjén. Én meg erről is tudnék írni. Meg aztán az is idegesített, hogy a családomnak és a barátaimnak fogalma sem volt róla, hogy mit jelent szakácsként dolgozni. Mert ők egyből a menzás duci szakácsnénikre asszociáltak és azt hitték, hogy én is valami olyasmit csinálok nap mint nap. Próbáltam nekik elmondani, de igazából fogalmuk sem volt, így az egészet rájuk hagytam és sokáig sehol nem reklámoztam, hogy hol dolgozom és mit csinálok, mert Hestont amúgy sem ismerte senki.

A döntés akkor született meg a blogról, amikor elmentünk a Kacsába kajálni Zsoltival. Az igazából akkora élmény volt, hogy muszáj volt leírni és megosztani másokkal. A többit pedig már ismeritek.
A “Vajas Kenyér” név pedig onnan jött, hogy ha egy jobb éttermbe elmegyünk kajálni, az étlapok után friss kenyeret és sózott vajat kapunk, hogy ne haljunk éhen amíg az ételeket kiválasztjuk és azok megérkeznek. Alapvetően a vendégek többségének a kenyér és a vaj az első benyomása az adott étteremről.
A célom a bloggal pedig a szakácskodás bemutatása Angliában, az éttermi élmények leírása és a személyes véleményem megosztása volt, úgy hogy ezt a világot az is megértse, aki nincs benne a vendéglátásban nap mint nap. Szerintem egész jól sikerült.

A Square-ről röviden

Annyira szerettem volna több Michelin csillagos étteremben dolgozni már tizenéves korom óta, hogy amikor itt összejött a próbanap és ennyire tetszett, tényleg nagyon boldog voltam.
A Londonba költözésünk nem alakult zökkenőmentesen és az étteremben eltöltött hosszú munkaórák és rendszer alapján az egész szituáció egyáltalán nem úgy alakult, ahogy számítottam rá. De ilyen van, most ezt dobta a gép.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy elmenekülés lenne-e, ha ott hagynám. A körülményeket tekintve nem, viszont ha visszagondolok rá, hogy én ezt mennyire nagyon akartam csinálni, akkor lehet kicsit csalódott lennék, ha ott hagynám. Mert igen, a kiemelkedő étel az egyetlen pozitívum az étteremben, de az odáig eljutó utat azért élvezni is kéne, ha már ennyi időt eltöltök vele, nem?

Megpróbálom bemutatni a szituációt. Lehetnek 7-10 napos hosszúink is, ha a szabadnapjaink úgy jönnek ki. Egy nap 16-17 órás, amiben van minimum két szünet és két étkezés 5 perc alatt állva, egyébként a nyomás és a rohangálás és a kimenő fenomenális 2 csillagos tányérok. Reggel 6-kor kelek. Fél7-re kisétálok a metróhoz, felszállok, elalszom a metrón, miközben reménykedem benne, hogy a megállómnál felébredek. Személyzetis kaja 11-kor, 11.30 kor szünet, 12.00 kezdődik az ebéd, 15.30-kor szerviz után megint szünet, de ha a cukrászaton az elhúzódik akkor az nekünk kimarad, 17.00 személyzetis vacsi, 18.15 szünet, 18.30 kezdődik a szervíz. Kb éjfélkor vagy fél1-kor végzek. Jó esetben 1-re itthon vagyok, gyors zuhany, összeszedem a cuccaimat másnapra, váltok pár szót Zsoltival, ha nem alszik túl mélyen, aztán én is próbálok aludni. De minden vendéglátós tudja, hogy nem fogok azonnal aludni így gyakran 2-kor és fél3-kor még a plafont bámulom kipattant szemekkel, mert nem áll le az agyam a napi dolgokról. Másnap reggel 6-kor ugyanez kezdődik, akár 7 napig.
Persze Zsoltit ilyenkor 2 hétig nem látom. Ja, hogy néhány órát mellette alszom nap mint nap? Csúcs. Szóval Zsolti az utóbbi 3 hónapban a nagyon morcos, nagyon fáradt, kimerült énemet kapja amikor lát. Nem tud elvinni úgy színházba, hogy ne aludnék bele a darabba.
Amilyen arányban a karrierem ment felfelé, a magánéletem olyan arányban zsugorodott össze. Nem tudom, hogy ezt lehetne-e még fokozni, de fantasztikus étel ide vagy oda (mit szépítsem?) egy igásló szintjén vagyunk.
Semmiképpen nem érzem, hogy elmenekülnék, ha ezt abbahagynám és azt mondanám, hogy olyan munkát szeretnék ahol 50 óra körül dolgozom, hogy az életemet visszakapjam és Zsoltit többet lássam. De néhány hónapot szeretnék maradni. Magam miatt.