A csillagos helyek
Angliában az elején eléggé bezárkóztam, főleg azért, mert nem beszéltem az angolt olyan pengén. Az itteni tapasztalatokat azért is nehéz leírni, mert nap, mint nap rengeteg olyan élethelyzet adódik köztem és a kollégáim között, amiket nem lehet megfogalmazni, megfogni, rámutatni. Ott van és kész, anélkül, hogy ezt ők tudomásul vennék, egyszerűen csak jön belőlük. Én pedig megszokom, élek vele és benne anélkül, hogy eljutna a tudatomig, hogy ennek nem így kéne működnie.
Néhány hónapja egyik barátommal (nő) elkezdtem többet beszélgetni, meséltem neki napi szintű sztorikat és felhívta rá a figyelmemet, hogy ezek azért vannak így, mert nő vagyok. Először csak kikerekedett a szemem, aztán sétáltunk az utcán és rámutatott szituációkra idegen emberek között. Ajánlotta a Gumiszobát, mint olvasmányt, hogy legalább nézzek bele és bátorított arról, hogy írjam meg ezt a cikket (sorozat lett), mert az embereknek tudniuk kéne, nem kell csendben tűrni és várni a csodát. Szóval az utóbbi néhány hétben átértékeltem az elmúlt pár év munkahelyi szituációit.
Az első komoly munkahelyemen desszert pályán dolgoztam egy tőlem fiatalabb (angol) sráccal, aki suliba járt. Hiába nem volt tapasztalatom éttermi cukrászatban, mivel más konyhákon már dolgoztam és én már nem suliba jártam, magasabb pozícióba, több fizetéssel kerültem oda, mint ő. És ez rohadtul sértette az önérzetét és mindent megtett azért, hogy az életemet megkeserítse, de leginkább semmi érdemleges munkát nem végeztetett velem és próbált egy konyhai segítő szintjén megtartani. Az pedig, hogy a pályát, mint egységet, elmagyarázza eszébe sem jutott, mert úgy volt vele, hogy én azt úgysem tudom megcsinálni. Szóval megpróbált hátranyomni, amennyire csak lehet. A kínok kínját éltem át vele, mert én azért küzdöttem volna magamért, és veszekedtem volna vele, vagyis inkább ordítottam volna vele, ha tudtam volna olyan dühösen és idegesen angolul beszélni, de az akkor még nem ment (ezzel mostanra már nincs gond). Úgyhogy maradt a csendben a szívás. Szerencsére az sem tartott sokáig, mert néhány hét alatt a sous chef rájött, hogy mi történik és közölte a sráccal, hogy vagy megembereli magát és megtanítja nekem a pályát vagy csúnya dolgok lesznek. Utána még jobban sértette az önérzetét az, hogy a sous cheftől extra figyelmet kap miattam, mert a séfhelyettes elvárta hogy én tudjam a pályát (jogosan). Az a tény, hogy lány vagyok és még egy másik nyelvet is beszélek a sajátomon kívül, rohadtul zavarta a srácot. Ez amúgy nagyon sok angol férfit zavar, mert ők nem beszélnek semmilyen más nyelvet, mint a sajátjukat.
Néhány hónap alatt a fiú rájött, hogy ezt én meg tudom csinálni, sőt másik pályát is és elkezdte feszélyezve érezni magát mellettem. Én meg pont leszartam, hogy ő mit gondol. Ha jól tudom, ő azóta már nem is dolgozik szakácsként.
A húsos, szószos pálya egy konyhán mindig fizikailag a legnehezebb. Egy 150 fős konyhára naponta több 10 kg hús jön be, amit fel kell dolgozni, meg kell sütni/főzni, szószokat kell készíteni. A szószokat úgy kezdjük, hogy főzünk egy sótlan, zöldségtelen csirkehúslevest. Egy 30 l-es fazék tele csonttal meg vízzel nehéz. Azt szűrni kell, a dobozt a hűtőbe rakni, pakolni, további csontokkal főzni stb. Meg 30 kg húst naponta felcipelni az emeletre, mert ott van a hús előkészítő, az is nehéz. Férfiak nem tudnak nőket ezeken a konyhai pályákon elképzelni, pedig a szakmánk része. Soha nem lesz valakiből jó szakács, ha ezeket a részeket nem csinálja/nem tanulja meg. A szakács lányok többsége tudja, hogy ez hardcore lesz, de túl kell lenni rajta és kész, minden csak tréning kérdése. Ahhoz, hogy idáig eljussunk nekünk kétszer annyit kell letenni az asztalra, mint egy férfinek és kétszer annyit kell rágni a főnökség fülét, hogy de ezt mi meg fogjuk tudni csinálni csak adjanak nekünk egy kis bizalmat. Mert az nincs. Mert azt mondják, hogy ezek a dolgok túl sok pénzbe kerülnek és nem lehet hibázni velük. Ha egy férfi kollégám hibázott, két nap alatt elfelejtették, ha én hibáztam, hetekig csámcsogtak rajta, hogy jaj, de nem is biztos, hogy ez a dolog menni fog neked. Szóval megpróbáltak visszanyomni megint, letörni az önbizalmamat. Én meg beletörődhettem és hagyhattam volna a francba vagy lázadhattam és küzdhettem velük, hogy ez nem fair és nekem ez megy. És amikor ott dolgoztam hónapok óta, rájöttek, hogy igazából jobban csináltam, mint bárki más előttem. Precízebb voltam, tisztább, pontosabb, mindig tudtam, hogy miből hány adag van, és igen, követtem el hibákat, de soha nem olyat, amit a vendég az asztalnál megérzett volna. Nem értettem, hogy miért kellett ez miatt verni az asztalt annyit. Ja, de, igazából tudom. Azért, mert nő vagyok. És ha a (férfi) sous chef nem áll ki mellettem a főszakácsnál, akkor nem csináltam volna.
A legkeményebb ilyen irányú tapasztalataim a két csillagos londoni konyhán voltak. 16-18 órát dolgozni naponta 4 óra alvással heti négyszer, ötször nem egy leányálom. A főnökségnek rohadtul mindegy volt, hogy te lány vagy vagy fiú, az a lényeg, hogy a munka a színvonalnak megfelelően meg legyen csinálva. A kollégáim voltak azok, akik semmit, de tényleg semmit nem néztek ki belőlem, annak ellenére, hogy jó munkát végeztem. Semmilyen szinten nem érdekelte őket, hogy én mennyire keményen próbálok nekik megfelelni nap mint nap. Ugyanúgy visszanyomtak a sarokba, mint a korábbi kollégám. Azt volt a különbség, hogy ezen a helyen nem volt egy olyan sous chef, aki az egész konyhára ilyen szinten is figyelt. Az egyetlen mentőövem az volt, hogy beadom a felmondásomat azzal az indokkal, hogy én azon a pályán nem jutok semmire. A kollégákra panaszkodni ezen a konyhán nem játszott, az végképp nem érdekelt senkit, hogy nem jövök ki velük. A lelépés gondolata hatott rájuk, átraktak egy másik pályára, kiszedtek abból a közegből, de néhány hónapnál tovább így sem tudtak ott tartani, akármennyire is elismerték a munkámat később.
Ez a konyha fizikailag is megviselt, fogytam négy kilót, párszor kiszáradtam, mert nem ittam elég vizet, hiába volt -5 fok kint, a tűzhelyek annyira régiek és elavultak voltak, hogy 40 fok volt a konyhán, nyáron még több.
A 15 fős konyhai csapatnak volt 10 m2-nyi helye átöltözni. Reggelente 10 perccel korábban mentem be csak azért, hogy ne kelljen 14 másik pasi között átöltöznöm, vagy arra várni, hogy az egyik személyzetis WC felszabaduljon szarás után. Nem mindig voltam hajlandó várni, mert ennyi ember között ez 10 percet is jelenthetett. Ha köztük öltöztem át, akkor állhattam a tekinteteket mintha valami húspiacon lennék. A pofátlanabbja volt, hogy erre pályázott, annak ellenére, hogy a strandon többet látni belőlem, mint ott.
A személyzetis WC-k ilyen helyeken nem mindig a legtisztábbak. Általában a mosogatók takarítják, akiket aztán kurvára nem érdekel, hogy meg van-e csinálva normálisan. És mivel 20-30 ember használ 2 budit folyamatosan nem is tiszták. Túlélni egy erős menstruációt ennyi pasi között, meg naponta több tampont cserélni, mindezt lehetőleg diszkréten, mert azt nem akartam, hogy tudják, hogy megvan a vérzésem, hát az külön művészet. A lórúgásnyi görcsoldók a fizikai részén segítettek valamennyire.
Nem kell sajnálni. Tudom, hogy én választottam ezt a szakmát és ez ezzel is jár, de ezen a szinten úgy éreztem, hogy már egy állat szintjére alacsonyodtam le. És ez az, ami a legtöbb lány szakácsot visszatartja attól, hogy ezt a pályát válassza vagy kitartóan csinálja. És a legtöbb híres női szakács ugyanezeken ment keresztül.
Néha azért dolgozom csajokkal is. Mert ne gondoljátok, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezeken átmegy, csak én vagyok az, aki beszél róla. Volt egy fiatal, 21 éves, lány, aki pár hónappal utánam kezdett ugyanezen a konyhán. Marhán örültem neki, mert végre nem csak azt kellett hallgatnom, hogy ki mennyit szívott (csíkot) a hétvégén, kinek melyik csajt sikerült megdugnia, ki hogyan fektette meg a lakótársát, vagy hogy ki melyik felszolgáló csajnak tenné be… Szóval idejön ez a csupaderű kiscsaj, aki úgy kezdi a bemutatkozást, hogy “Helló, R vagyok, leszbikus”. Majd minden adandó alkalommal elkezdett flörtölni mindenkivel, akinek fasz van a lába között, engem meg konkrétan randira hívott. Volt nekem attól jobb dolgom is, mint hogy megmagyarázzam neki, hogy “Kisanyám ezzel a mentalitással semmire nem fogsz menni itt, de ahogy érzed.” Én határozottan, de udvariasan megmondtam neki, hogy nem érdekel az ajánlta és hagyjon békén. A srácok meg játszottak vele és kiröhögték minden adandó alkalommal. A csajszi egyébként el lett bocsátva, de nem a fentebbiek miatt, hanem azért, mert egyszerűen nem volt elég jó a teljesítménye a helyhez.
Tavaly októberben Tom Kerridge-t (két Michelin csillagos szakács, étterem tulajdonos, akit az itteni média és az emberek imádnak) megkérdezték, hogy szerinte miért nincs több női szakács a professzionális éttermi szférában. Erre ő azt válaszolta, hogy szereti a lányokat a konyhán, mert leviszi a tesztoszteron szintet és az egész környezet nem lesz olyan agresszív. Viszont rengeteg szenvedélyre és tűzre van szükség a szakácsok (al)hasában ahhoz, hogy hajtsanak azért, hogy kész legyenek az esti szervizre. És ez az, amiért nincs olyan sok női szakács. Nem biztos benne, hogy ezen a szinten ez a nők szakmája. A további témakifejtésben pedig utalt arra, hogy a nők nem tudják kezelni azt a nyomást, ami egy konyhán van, és amit a férfiak tudnak, továbbá, hogy vannak nagyon erőszakos konyhák, amik a lányokat visszavetik attól, hogy ezt a szakmát a legjobbak szintjén csinálják.
Teljes cikk itt. Ez pedig egy válasz cikk rá egy két csillagos szakácsnőtől.
A pofám majdnem leszakadt ilyen kijelentésektől.
Néhány évvel korábban dolgoztam egy szakácslánnyal, aki elmesélte, hogy Tom K. hogyan ígérte meg neki azt, hogy az éttermében berakja húsos pályára, majd hozott egy igazi faszfejt a konyhára, akit odarakott, a csajszit meg ott hagyta a másik pályán a sarokban, szó nélkül.
Az hogy megharagudtam rá és ez a fickó egy utolsó senki lett a szememben, egy dolog. Az sokkal jobban bosszantott, hogy az nyilvános tény, hogy ő az éttermét a feleségével együtt vezeti és az egész céget és a férfi hírnevét ketten építették fel. Ezzel a kijelentéssel nemcsak a női nemet alázta meg, döngölte sárba, nézte le, vette semmibe, hanem a saját feleségét és az ő munkáját is. Ami egy cég és egy márkanév felépítésének esetében cseppet sem kis munka. Twitteren és minden hivatalos médiában nagyon durván a “torkának” ugrottak, egyaránt nők és férfiak is.
Kitörölhetjük a seggünket azzal a mocskos dumával, hogy nők és férfiak egyenlőek, mert amíg a médiában ilyen kijelentések elhangzanak tiszteletben álló személyek szájából, addig nincs egyenlőség.
Folyt. köv.