Mindenkinek vannak rosszabb vagy jobb napjai a munkahelyén. Egy konyhán, akár kisebb az a konyha, akár nagyobb, ha valaki rossz passzban van, az a többiekre is hatással lehet. Jobban, mint azt elsőre gondolnánk.

Múlt hét pénteken semmi jóra nem számítottam. 4 rendezvényünk volt aznap, mellé szinte teltház mindkét szervizre, ráadásul a hetedik (hosszú) napomat kezdtem.
Előző este összeszámoltam, hogy csak a rendezvényeinkre kell 50 adag karácsonyi szirupos torta (Xmas treacle tart). Ebből a tortából (is) minden nap frisset sütünk (ha előző estéről marad valamennyi az továbbvihető a következő ebédre). Az 50 adag 3 tortát jelentett, ez felett még pluszban kellett csinálnom az étlapra is. Szóval készültünk 6 tortára aznap, négyet reggel, és kettőt délutánra, ha szükséges, mivel az előző estéről még maradt 14 szelet.
Ez a tudat, hogy ennyire sokan lesznek, rakott rám némi nyomást már előző este. Mert szervizre kész kell lenni…

Csütörtök éjjel már olyan fáradt voltam, hogy a fáradtságtól nem bírtam normálisan aludni. Persze péntek reggel meg alig bírtam felkelni. Gépiesen toltam magamba a kávét fél8kor és a beépített GPS-em tekert be az étterembe helyettem. Persze nemcsak én voltam ilyen állapotban, a karácsonyi rendezvények és hajtás, a hosszú napok másokat is ugyanígy megviselnek.

Alig 20 perce kezdtünk el dolgozni, amikor a mikróból az edénnyel együtt kirántottam a tányért is a földre, ami persze összetört. Lányos zavaromban megijedtem és megpróbáltam gyorsan összeszedni a törött üvegdarabokat, amikor egy igazán mélyen beleszántott az ujjamba. Már csak ez hiányzott! Egyik pillanatról a másikra egy hatalmas, mély vérző seb tátongott az ujjamon. Persze kimostam, a séf megnézte, bekötözött és elküldött a kórházba, mert ez túl mély, ő nem kockáztat, ezt jobb, ha orvos is látja. Nem akartam kórházba menni, volt már máskor is mély seb az ujjamon, de az ember a főnökével csak nem fog összeveszni, úgyhogy teltház, meg rendezvények ide vagy oda mentem az ügyeletre. Vártam fél órát, kitisztították, tudtam mozgatni az ujjamat mindenfelé, össze sem varrták, csak egy fehér bumszli kötést kaptam rá és mondták, hogy ne dolgozzak 3 napig, tartsam szárazon, és ha valami panaszom van, menjek vissza.

Visszamentem az étterembe, beszéltem a séffel, mondtam, hogy nem dolgozhatnék, hacsak nem viselek kesztyűt, de azt nem javasolják. A séf azt mondta, hogy ez rajtam múlik, ő örül, ha maradok, de haza is mehetek. Irtó ciki lett volna azt mondani, hogy haza megyek, amikor tudom, hogy milyen napunk lesz. Úgyhogy mondtam neki, hogy mivel úgyis ez az utolsó napom aztán 4-et szabad leszek, maradok. Aznap reggel máris a munka hősének éreztem magam. 10:30-kor folytattunk mindent, ahogy szoktunk, egy bumszlival az ujjamon, tök fáradtan.

11:55-kor elment az egész épületben az áram. Minden karácsonykor ugyanez a probléma. Túl vannak terhelve a rendszerek és kiégnek bizonyos biztosítékok. Villanyszerelőt hívnak, megcsinálják, legalább 40 perc, de inkább több, mire visszaállítanak mindent. Ezzel vendégeket és persze rengeteg pénzt is veszítenek. Tavaly néhány este be is voltunk zárva e miatt, és olyan is volt, hogy a Kacsából a vendégeket átküldték a Waterside Inn-be, mert annyira reménytelen volt a helyzet. Idén már megvették a generátort az extra áramtermelésre, de csak jövőre tudják majd bekapcsolni a rendszerbe.
Ez volt az idei év első áramszünete. Én részemről örültem, mert ez egy extra órát jelentett mindenkinek. Mármint azokra a munkákra, amikhez nem kell energia. Ilyenkor romantikus félhomály van a konyhán, akinek az a dolga az intézkedik, mi meg örültünk, hogy van több időnk. 13:00-ra megcsináltak mindent, úgyhogy kinyitottunk. Kb. 30 főt vesztettünk el az áramszünet miatt, én meg elgondolkodtam azon, hogy jól tettem-e hogy visszajöttem dolgozni, eléggé egy balszerencsés nap volt és akkor még a nap nagy része hátra volt.

Az áramszünet során a kollégám, akivel aznap desszert pályán dolgoztam, az egyik felszolgálóra ráborított egy fél adag sáfrányos tejsodót. Upsz.
Én meg egy másik kollégám asztalán kiborítottam az almakompótot totális káoszt csinálva. Ennél a pontnál már tényleg haza akartam menni.

Végül is a nap hátralévő része a szokásos módon telt el. Az előző napról megmaradt karácsonyi szirupos torta, az áramszünet, és a napi ajánlat kicserélése megmentett attól, hogy még kettőt kelljen csinálnom délután.

Aznap este nagyon elhúzódott a szerviz. Mielőtt elmentem volna a kollégám megkérdezte, hogy megnéztem-e az infó falat a jövő heti rendezvényekről. Mondtam neki, hogy nem. Majd szerda reggel, ha bemegyek, megnézem, addig gondolni sem szeretnék rá.

Félegyre értem haza. A kanapéra lerogyva elgondolkodtam azon, hogy azért is választottam a Hind’s Head-et a Kacsával szemben, mert tavaly minden délután volt legalább egy óra szünetem, amikor ki tudtam menni levegőzni, meg kiszellőztetni a fejem. Idén ez nincs, itt is megváltoztak a dolgok, reggeltől estig dolgozom, szinte szünet nélkül ugyanannyi munkaórát, mintha a Kacsában dolgoznék. Görnyedten mentem aznap éjjel aludni, arra gondolva, hogy négy szabadnap következik és hogy „az élet nem habostorta!”.