Nehéz elmondani, hogy az a sokat emlegetett konyhai nyomás és stressz mit is jelent. Mielőtt elkezdtem volna éttermekben dolgozni kósza mondatokat hallottam csak arról, hogy stressz helyzetben és nyomás alatt az ember személyisége mennyire meg tud változni. Ebbe senki egészen addig nem gondol bele komolyabban, amíg ő a saját bőrén meg nem tapasztalja.
Igen, most lehetne azt mondani, hogy ez a konyhán úgyis mindegy, mert a vendégek úgysem látják. De az igazság az, hogy nem mindegy, mert a konyhán is emberek dolgoznak, akik a kollégáim, ha stresszes vagyok, azt ők is megérzik, nekik sem jó, arról nem is beszélve, hogy ha az idegeskedésemmel a felszolgálókat kiakasztom, akkor azt már a vendégek is észre fogják venni.
Egészen addig azt hittem, hogy nyugodt természetű, türelmes vagyok, amíg el nem kezdtem dolgozni először a HH-ben 2010-ben. Akkor előételes pályán voltam. Egyedül csináltam, ott nem volt emberem, ahogy most a desszert pályán van. Egyszerűbb volt. A nyomás akkor kezdődött, amikor a gép elkezdett kattogni és jöttek a rendelések. Általában 10 maximum 15 percem volt egy rendelés elkészítésére és elküldésére. Amivel nem is volt semmi gond, kivéve akkor, amikor 2 perc alatt beküldtek 5 blokkot 35 emberrel. Akkor kezdtem már megfeszülni, de általában ezzel sem volt semmi baj, mert volt egy rendesen felkészített pályám és valaki szinte mindig beugrott nekem 5-10 percet segíteni, hogy ne akadjak el. Persze minden tányérnak szépnek, tisztának és rendezettnek, ugyanolyan ételeknél tökéletesen egyformának kellett lennie. A tányér akkor volt kész, amikor a peremét ecetes vizes papírral tökéletesen tisztára töröltem. Ha ezt nem tettem meg a sous chef garantáltan kiszúrta és addig nem engedte, hogy elküldjem az asztalt és elkezdjem a következőt, amíg a tányér nem volt tiszta. (Mindezt még mindig 10-15 perc alatt.)
Eltart egy darabig, amíg az ember szokássá rögzíti azt, hogy egy tányér akkor van kész, amikor letöröltük a peremét. Valakinek ez szinte soha nem rögzül.
Igazán megfeszülni a felszolgálókkal való kommunikációtól kezdtem. Abban az időszakban nagyon sokan felmondtak és még nem volt elég idő megfelelő személyzetet találni, úgyhogy nagyon sokan dolgoztak nálunk ügynökségeken keresztül. Ők általában az ételeket hordták ki a konyháról az étterembe, szóval a vendégekkel komolyabb kommunikációba nem keveredtek. A rendszert általában nem ismerték, nem is nagyon törekedtek rá, és az asztalok alapszámozását hiába mondták el nekik, szinte biztos, hogy nem jegyezték meg őket. Minden tányért egy nagy tálcán visznek ki a konyháról a vendégtérbe. A tányérok tálcára pakolása általában az ő feladatuk, mivel nekik is van a rendelésről blokkjuk, elvileg pontosan tudják, hogy mi hova menne. A probléma ott kezdődött, hogy akár ügynökséges felszolgáló volt, akár nem, mindenki össze-vissza pakolta a tányérokat, amik a pulton voltak, összekeverve mindent. Ha egy asztalhoz rossz előétel ment ki, engem szedtek elő, hogy miért. Általában nem tudták felpakolni a tányérokat maguknak a tálcára és még az asztalok számozásról is engem kérdeztek meg. Erre néhányszor válaszoltam ingerülten, hogy ehhez nekem mi közöm van? Néhány ilyen stresszes hangos szerviz után a sous-chef megkérdezte, hogy mi történik. Mondtam neki, hogy nem az én dolgom tudni az asztalszámozásokat az étteremben. Erre azt válaszolta, hogy a saját munkánkat is megkönnyítjük azzal, ha válaszolok nekik. Hívtam az étteremvezető helyettest és megkérdeztem, hogy melyik asztal hol van. Megtanultam, legközebb már mondtam ezt is. De ettől nem lettem nyugodtabb.
Örültem, hogy lejárt a szerződésem és lesz egy nyugodt nyaram. Akkor még nem tudtam, hogy majd vissza akarok jönni. Gondoltam, hogy megint meg fogok feszülni, de azt nem, hogy annyira, hogy ordibálni is fogok.
A hétvégi szerviz a desszert pályán elég hosszú, ha elkezdődik, akkor estig, amíg nem hagyjuk el a konyhát nincs vége. Szombat ebédre 120 fő, vacsorára 150 fő, vasárnapra 200 fő az átlag foglalásaink száma. A vendégek nagy része általában 3 fogást eszik. Szükség van olyan emberekre, akik ismerik a pályákat és tudnak szervizt jól csinálni különben akadás és szenvedés van, amit a vendégek is érzékelni fognak (pl. túl sokat kell várni egy-egy ételre). Néhány hete kicseréltünk néhány desszertet. Az új édességeket elkészíteni szerviz közben elég időigényes, úgyhogy szinte mindig két ember kell oda.
A desszertekre is 10 maximum 15 percem van. A desszert szerviz 1,5-2 órával később kezdődik, mint a rendes. Ezzel az a baj, hogy ilyenkor hétvégén nagyon sok asztalt küldenek be egyszerre. Valamikor 6-10 rendelést is kapok 5 percen belül. Ez kb. 35-40 embert jelent, mindegyik rendelésre van 10-15 percem úgy, hogy az egyik desszertet elkészíteni magában igényel egy embert és 10 percet. Ha 3-nál több van a blokkokon rendelésen, akkor hatalmas kakiban vagyunk és tuti, hogy az utolsó asztal legalább 30 percet fog várni. Ami nagyon sok.
Az egyik ilyen hétvégi szerviz kapcsán az üzletvezető dühösen számon kérte a sous-chefet, hogy miért kellett egy asztalnak 35 percet várnia a desszertre. A senior sous-chef jön hozzám, persze még mindig van 4 rendelésem, pörög a kezem, magyarázom neki, hogy miért. Ő meg utána magyarázza az üzletvezetőnek. Az előételes/főételes szerviznek már vége volt, én még javában pörögtem, a konyhán egyébként is hatalmas a zaj, van bent néhány rendelésem és miközben koncentrálok és stresszelek azt hallgatom, hogy az üzletvezető és a s. sous chef veszekednek a pult mellett. Remek. A s. sous chef aznap 3-szor leb..ott valamiért, 1-szer megdicsért és 2-szer megvédett.
A 3 hónap alatt már eljutottam odáig, hogy ne legyek agresszív, indulatos, és hangos a felszolgálókkal, az ő munkájukat is tiszteletben kell tartani. Karácsonykor voltak ezzel problémáim szintén a stressz miatt. Azóta látványosan jobb vagyok velük, mindenki sokkal boldogabb, legalábbis ők mindenképpen, hogy én nyugodtabb vagyok velük. Meg aztán nekik sem egyszerű, míg én csak velük kommunikálok, nekik a vendégeinkkel is kell, ami valljuk be, szintén megérne egy külön cikket. Meg aztán a rendszer az, hogy egy asztal 2 órát tölthet el nálunk és utána új ültetés van. Erről a vendégek nem mindig tudnak. És ha tudnak is róla sem akarnak elmenni 2 óra után, mert jól érzik magukat. Ilyenkor próbálják tolni a desszerteket minél gyorsabban, nekünk meg csak maximum 4 kezünk van. Olyan is volt, hogy a következő ültetés már megérkezett, de az asztalnál az előző vendégek még csak a desszertnél tartottak és utána sajttálat is akartak (ez minimum 30 perc várakozási idő a következő vendégeknek).
Ennek tudatában nem stresszelhetek velük még én is „feleslegesen”, nekik is van elég bajuk.
A múlt hétvége szokásos teltházas szervizeknek nézett elébe. 3-an voltunk a pályán. Egy srác, aki a héten kezdett és át kell neki adnom a pályát és egy másik srác, akit néha beraknak segíteni és általában csak úgy elvan azzal, amit mondok neki. Mivel ő úgyis csak úgy „elvan”, felküldtem az emeletre egy listával, hogy mit kell megcsinálnia, én meg csináltam szervizt az új fickóval. Amikor ketten vagyunk a pályán, egy ember van elől, ő irányít, a másik ember hátul mozog, aki főleg azt csinálja, amit az első mond. Mondtam az új fickónak, hogy szombaton én leszek elől, mert az nagyon sok lesz, nem árt hozzá a rutin, meg aztán ő is látja, hogy ez milyen, vasárnap pedig cserélünk, hogy lássa azt is. Szombaton nem volt semmi gond a szervizzel, láttam a srácon, hogy úgy érzi, hogy információhalmazt zúdítottam rá, de bíztam abban, hogy egy részét legalább „beveszi”, meg aztán több konyhai tapasztalata van, mint nekem, gondoltam azzal csak fog menni a vasárnapi szerviz neki, ez sem más, mint máshol. Tévedtem. A srác totál összekeveredett a harmadik rendelés után, nem értette az időket, ráadásul elkezdte összegyűjteni az asztalokat, mert úgyis ugyanazt kérik. Sehogy nem tudtam neki megmagyarázni, hogy asztalról asztalra haladjon, különben nem fogja tudni, hogy hol van. Így is elvesztette a fonalat, a rendelések meg csak jöttek és jöttek. Eljutottunk odáig, hogy néhány asztal megint várt 30 percet a desszertre a sok rendelés miatt, és mert ő nem értette az időt és az asztalról asztalra haladást. Az egyik üzletvezető helyettes egy tálcával állt a pult mellett, hogy vinné már az asztalt, a másik pedig a junior sous chefnek panaszkodott, hogy megint 30 percet várnak a desszertekre.
Nyomás alatt voltam, nem kicsit, hanem nagyon. Próbáltam higgadt maradni, srác elküldi az asztalt, viszik sebesen. 20 másodperc múlva az egész tálca visszajön, mert az összes fagyi el volt borulva a tányéron. Kétségbeesetten néz rám mindenki, hogy csináljak valamit, a srác áll és nem érti, hogy mi van. Elpattant az agyam. Mondtam a csávónak, hogy akkor most cserélünk, én leszek elől, ő meg kezdje el a másik asztalt. Nem érti miért, azt sem érti, miért vagyok idegbeteg. Elküldtük az asztalt, sebesen igyekeztem csinálni a többit, közben küzdöttem a csávóval, aki persze nem azt csinálta, amit kellett volna. Nem értette, hogy mire gondolok, amikor azt mondom, hogy asztalról asztalra, aggódott minden miatt, csak az miatt a rendelés miatt nem, ami nekem kellett volna. Már ordítottam vele, hogy csinálja már azt, amit én mondok. Igen, megfeszülten ordítottam.
Szerviz után beszéltem az egyik junior sous chef-fel, hogy nem tudok egyszerre egy embert betanítani és közben a legforgalmasabb szervizeket megcsinálni a héten. Képtelen vagyok rá, meg arra is, hogy megőrizzem a hidegvéremet. Ez a junior sous chef normális, azt mondta, ne aggódjak, meg lesz oldva a probléma és legyek biztos benne, hogy a szerviz utáni személyzetis italomat megiszom. (Rám fért.)
Kifacsarva értem haza. Addigra már eljutott a tudatomig, hogy ordibálni és így beszélni az emberekkel, ahogy én beszéltem az új fickóval, nagyon nem szép dolog. Hétfő reggel bocsánatot kértem tőle és mondtam, hogy ez a hétvége nagyon mozgalmas volt, ezért stresszeltem be és igyekszem majd nem ilyen lenni. Sajnos nem igazán sikerült, még hétfőn sem. A srác totál idióta. Nem értette, mit mondok neki. Nem a nyelvi akadályok miatt, hanem mert nem fogta fel, hogy mire gondolok. 15-ször kellett neki mindent elmagyaráznom és 16-szorra megint megkérdezte, hogy ez mi és hogyan; nem figyelt oda rám, nem csinálta azt, amit mondok, ráadásul letagadott olyan dolgokat, amikben biztos voltam, hogy ő csinálta. Beszéltem a másik junior sous chef-fel is, hogy beszéljen vele, mert én már tiszta ideg vagyok. Ez a JSC nem tartozik a kedvenceim közé, de az ilyen emberi beszélgetős témákban jobb, mint a másik. Persze ő is látta, hogy ki vagyok akadva. Beszélt vele, meg aztán hozzám is volt egy két szava, hogy ne legyek már ilyen ingerült, mert csak egy hete van itt és legyek türelmesebb.
Kedden már egész jól voltam, rájöttem, hogy semmit nem fog jobban megérteni, ha én kiakadok. Úgyhogy próbáltam uralkodni magamon. Ezt a fickót elkönyveltem idiótának 5 nap után.
Szerda reggel a senior sous chef azzal fogadott, hogy beszélni akar velem. Na, ez semmi jót nem jelenthet. Nem is jelentett. Megkérdezte mi történik, és mondta, hogy hallotta, hogy kiabáltam hétvégén az új sráccal. És hozzá az egész dolog úgy jutott el, hogy azért, mert én türelmetlen voltam vele. És a JSC azért nem beszélt velem, mert én nem hallgatok senki másra csak rá, a SCS-re. Ehhez képest még meg sem próbáltak velem beszélni a hétvégén. (Ez a junior sous chef egy sz..házi, ő csak azt látta, hogy stresszes vagyok, de nem értette, hogy miért és az egészet előadta úgy, hogy az egész az én hibám, mert türelmetlen vagyok.) Elmondtam neki, hogy a fickó egy idióta, nem értett semmit, én meg nyomás alatt voltam. Erre megkaptam a fejmosást: egy hét után senkire nem mondjuk azt, hogy idióta, maximum azt, hogy nehezen tanul és több idő kell neki. Egy hét után, sőt úgy általában, nem ordibálunk senkivel, mert azok nem mi vagyunk. Ha 3 hónap után is ilyen idióta lesz, akkor majd a főnökség eldönti, hogy mi legyen vele, de az már nem az én dolgom. TÜRELMESEBBNEK kell lennem az emberekkel, mert nem mindenki tanul olyan gyorsan, mint én. És, hogy kérjek a fickótól bocsánatot, nem kell megalázkodni, de beszéljek vele. Azt is mondta, hogy megérti, hogy nehéz volt a hétvége nekem (itt a lényeg, a fejmosás ellenére ő megértette, hogy ki vagyok borulva, de megkért, hogy ne így reagáljam le), DE akkor is legyek türelmesebb.
Mentségem nem volt, mondtam neki, hogy a bocsánatkérésen már túl vagyunk.
Ezek után sem azt nem merném magamra mondani, hogy nyugodt, sem azt, hogy türelmes vagyok.
A HH szeretne Michelin csillagot kapni. Senki nem titkolja. Volt egy olyan pletyka, hogy a tavalyi kalauzban azért nem kaptunk, mert a Mandarin kapott és egyszerre Heston két étterme túl sok lett volna. De mondom, ez csak pletyka. Heston biztos benne, hogy a következő kalauzban megkapjuk. Nekem vannak kétségeim, mert egy Michelin csillagos helyen nem várhat a vendég 30 percet egy desszertre.
Én meg azt nem titkolom, hogy szeretnék magasabb pozícióba kerülni, mint CDP. De addig nem fogok, amíg nem tanulok meg uralkodni magamon. Konyha, főzés és mégis emberi tulajdonságok, amiken változtatnom kell. És talán ez a legnehezebb, mert nem megy egyik napról a másikra.