Még egy héttel a franciaországi utazásunk előtt foglaltunk asztalt két bouchon-ba is.
A bouchon alapvetően egy lyoni bisztró, ami a helyi fogásokat, belsőségeket és a húsféléket részesíti előnyben. Abból is főleg az olcsóbb részeket.
Ez is rajta volt a helyi gasztrolistánkon.
Chez Mounier
Ide HunMoiselle ajánlásával mentünk:
“A mendzsernő/tulajdonos (?) hihetetlenül kedves és segítőkész, a hely megnyerően rusztikus, a konyha a lyoni konyha legjavát nyújtja, ráadásul az árak abszolút barátiak. Asztalt mindenképp foglaljatok, anélkül ugyanis nagyon kicsi az esély a bejutásra.”
Az asztalfoglalást úgy sikerült megoldani, hogy megkértük Zsolti egyik franciául is beszélő kollégáját, hogy intézze el nekünk. Semmi kedvünk nem volt tippelni, hogy beszélnek-e angolul vagy sem.
1 órára volt asztalunk, mivel jó időben odaértünk még körbejártuk a környéket. A Marronniers utcában egymás sorakoztak a bouchonok, onnan kiérve pedig az éttermek. Itt aztán éhen nem maradt senki, az biztos.
A Chez Mounier az utca végén volt, a portája talán a legkisebb a többihez képest. Belépve az ajtón is szűkösen voltunk, az előtérben volt egy pult és 3 asztal, mindegyik tele, személyzet sehol. Úgy döntöttünk, hogy várunk ott néhány percet, nem tolakszunk. Fiatal felszolgáló lány elő is került, kék alapon fehér csíkos kopott konyhai kötény volt a derekára kötve. Úgy éreztem magam, mintha 100 évet mentünk volna vissza az időben. Mondjuk neki angolul, hogy asztalfoglalásunk van egy órára. Kikerekedett ijedt szemekkel nézett ránk aztán eltűnt. Nyomában megjelent egy középkorú hölgy - konyhai köténnyel a derekán, konyharuhával a vállán - kérdezi angolul, hogy miben segíthet. Elismételjük, megtalálja a nevünket a könyvben és mondja, hogy kövessük. Keskeny folyosón vezetett a hátsó terembe és leültetett minket a középső asztalhoz.
A hely annyira szűk volt, hogy mögöttem és a másik asztal között alig fértek el a tányérokkal, időnként tartottam tőle, hogy valami a nyakamba borul, előttem sem volt több hely, az asztal alatt folyamatosan Zsoltit rugdostam, az új vendégeket pedig 10 cm-re tőlünk ültették le.
Hozzáteszem a hely dugig volt és olyan zajos, mintha vásárban lennénk. Mi voltunk az egyetlen nem francia népség ott.
Az étlap egy része le volt fordítva angolra is, így tudtunk választani. Volt többféle menüjük, különböző árakkal, az angolul beszélő hölgy pedig két asztal között szívesen segített nekünk is. Végül 4-4 fogásos menü mellett döntöttünk 0,5 l fehér borral. Ez kb 4 kispohár lett, de ennyi elég is volt nekünk.
Előételnek Zsolti lyoni salátát kért, amire megjegyezte, hogy ez nem az a diétás fajta. Roppanós saláta levelek voltak dresszinggel összekeverve, rajta pirított húsos szalonna, ropogós kenyérkockák és posírozott tojás.
Én májas pástétomot kértem. Legalábbis így volt az étlapon. Igazából egy májas tortácska volt savanykás paradicsomszósszal. Később megtudtam, hogy ez egy lyoni specialitás.
Főételnek Zsolti halat kért, én pedig a “nap tányérját”, ami egy alsó és egy felső csirkecomb volt ecetes, mustáros szósszal. A köretek mindkét tányéron ugyanazok voltak: párolt kelkáposzta, krumplipüré és párolt vékonyra szeletelt sárgarépa. A kelkáposzta egyikünknek sem ízlett, a burgonyapüré pedig nem volt a szó szoros értelmében püré, mert fél körömnyi főtt krumpli darabokat találtunk benne. A tányérok tűzforrók voltak, egyenesen a sütőből érkeztek.
Harmadik fogásnak sajtot kaptunk. Itt megint választhattunk, hogy frisset vagy érettet szeretnénk. Mivel utóbbi kecskesajt volt a sem nem túró/sem nem tejföl mellett döntöttem cukorral (Zsolti is).
Én részemről ki nem állhatom a kecskesajtot. Vendégként soha nem rendelem, de szakácsként mindig megkóstolom legalább egyszer, ha egy új fajta kerül fel a sajttálunkra.
Zsolti desszertnek citrom tortát választott. A krém finom volt, de a tésztája egyértelműen nem volt megsütve rendesen, majdnem nyers volt még.
Én crème caramel-t kértem. Ez viszont nagyon finom volt, de elég nagy adag, úgyhogy Zsolti boldogan elpusztította amit meghagytam.
A kávét kihagytuk. Le sem tagadhatnánk, hogy nem vagyunk franciák. :) Mire végeztünk az ebéddel a hely kiürült, az utolsók voltunk, akik elmentek. Fizetni itt is a pultnál lévő kasszánál lehetett, az asztaloknál nem volt pénzezés. Nekünk nagyon tetszett a hely, pont azért, mert ettől helyibb már nem is lehetett volna. Kerestem őket a neten, a címük és a telefonszám több oldalon is fent van, de honlapjuk nincs.
Látogatás: 2013. Január 29.
Fizettünk: 2 négy fogásos menüért, 0,5 l fehérborért, borravalóval 36,5 eurót. Kártyával nem lehetett fizetni.
Chez Mounier
3 Rue des Marronniers
69002 Lyon
+33 4 78 37 79 26
La Tete de Lard
El szerettünk volna menni egy másik bouchon-ba is, amíg a városban vagyunk. Ezt úgy választottuk ki, hogy a keresőbe beírtam, hogy “Lyon bouchon” és kidobott több oldalt amin össze voltak gyűjtve rövid magyarázatokkal. Ennek volt honlapja is. A fényképek alapján nagyon megtetszett, a kockás terítős képek miatt otthonosnak tűnt.
A foglalást ugyanúgy intéztük el, mint az előzőnél.
Belépve az ajtón tágas tér fogadott minket, az asztalok itt sokkal lazábbak voltak, mint a másik helyen. Meglepődtünk, hogy a könyvben mi voltunk az egyetlen foglalás. Pörgés nem volt, az asztalok többsége üresen maradt.
Az elő- és főételek egy kis táblára voltak felírva krétával és a terítés részeként az asztalokra voltak téve. Angol étlap nem volt, az egyik felszolgáló jött oda hozzánk és fordított nekünk. Amikor a steakhez ért csak annyit mondott, hogy “Az van a saját országotokban is, úgyhogy azt ne kérjetek.” Tetszett, hogy ilyen lazán rábeszél minket a helyi dolgokra.
A rendelés után kaptunk az asztalra friss bagettet és sós töpörtyűt. A bagett valami eszméletlen volt! Azt kell mondjam, hogy a legjobb az összes közül, amit Lyonban kóstolunk. (Összesen 2 és fél kosárral ettünk meg az ebédhez.)
Néhány perccel később azon vettem észre magam, hogy megállás nélkül tömöm magamba a bagett-töpörtyű párost vörösborral leöblítve. Ennyi nekem elég volt a pillanatnyi boldogsághoz. Elkezdtem megbánni, hogy rendeltem előételt, de ez késő bánat volt.
Zsolti elsőnek velőscsontot kért. Sütőben sült 2 db csont érkezett mustáros szósszal körbelocsolva. Rendkívül meg volt elégedve vele.
Én hideg lencsesalátát rendeltem, ami valami virsli szerűvel volt körberakva, savanykás majonéz járt hozzá.
Főételnek borjúfejet kértem. Nem emlékszem rá, hogy ettem volna valaha is, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy kipróbáljam. “Sauce gribiche” járt hozzá, ami majonéz összekeverve mustárral, kapribogyóval, savanyú uborkával, apróra vágott petrezselyemmel, turbolyával, tárkonnyal és főtt tojással. Ízesítve sóval és citromlével volt. A zsíros külső részt és a bőrét ott hagytam, de amúgy nagyon ízlett.
Zsolti marhanyelvet rendelt. Csípős paradicsomszósszal táltalták. Kicsit csalódottan állapította meg, hogy a nyelvek nincsenek “meghámozva”. Szerintem ez nem szép dolog még akkor sem ha ez “csak” egy bouchon. Ezt leszámítva vajpuha volt az összes.
A főételekhez köretnek egy tálban kaptunk lyoni tejszínes rakott burgonyát. Nem vagyunk jók abban, hogy kaján osztozkodjunk, főleg nem desszerten, de ezzel könnyen megbirkóztunk.
Desszertnek Zsolti narancsos palacsintát rendelt, én pedig sült almát. Előbbi a klasszikus “crepe suzette” utóbbi pedig egy cukorsziruppal összesütött alma.
Kávét nem kértünk és az ebéd után már rutinosan sétáltunk a kasszához fizetni.
Látogatás: 2013. Január 31.
Fizettünk: 2 előételért, 2 főételért, 2 desszertért, 0,5 l vörösborért borravalóval 56 eurót.
La Tete de Lard
Rue Desiree 13
69001 Lyon 01er
L’Entrecote
A Bocuse d’Or előtti este volt egy gálavacsora a séfeknek a városházán, előtte pedig egy állófogadás. Az ültetett vacsorán csak meghívóval lehetett részt venni, de a fogadásra a sajtóbelépőkkel is be lehetett menni.
Zsolti kitalálta délután, hogy menjünk el, mert miért ne? Az estét aztán végigrohantuk egészen addig, amíg oda nem értünk.
Mindenki kedvesen mosolygott ránk. Csúcs. Nem igazán tudtam, hogy mit keresek ott, de ha már így alakult, akkor próbáltam a szituációból kihozni a legtöbbet és szereztem egy pohár pezsgőt (amit aztán nagyvonalúan mindig hagytam utántölteni) és mind a 3 féle falatkát megkóstoltam. Szarvasgomba, kagylók, habok, krémek… Mindegyik finom volt.
Amikor mindenki felszivárgott a terembe (Világevőt beleértve, aki a hátsó folyosón szakácskabátot öltött és fellógott) mi is leléptünk.
Úgy éreztem, nekünk is ideje vacsorázni, úgyhogy a kapun kiérve elindultunk jobbra egy szimpatikus helyet keresve. Belebotlottunk egy Entrecote-ba, aminek a londoni párját már amúgy is ki akartuk próbálni. Azonnal kaptunk asztalt. A felszolgálónk itt sem beszélt angolul, de tekintve, hogy itt egy menü jár mindenkinek ez nem okozott különösebb problémát. Elsőnek rendeltünk még több pezsgőt, majd a steakekhez vörösbort is később.
Zsoltival eldumáltuk az időt, de 15 perc után feltűnt, hogy az előételünket, ami egy egyszerű diós zöldsaláta volt, még mindig nem kaptuk meg. Hm… Végül 20 perc után az is megérkezett. Nem értettem, hogy miért kellett erre ilyen sokat várni, amikor a hely csak félig volt tele. Ennek ellenére nem éreztem fontosnak szóvá tenni a várakozást, úgyhogy elkezdtünk enni.
A főételre már nem kellett ilyen sokat várni. A két medium steak felszeletelve érkezett, amit a felszolgálónk rakott tányérra nekünk. A maradékot megkaptuk egy tálcán alatta egy melegen tartóval. A steak kifogástalan volt, de eltátottam a számat, amikor megláttam azt a tárkonyos szószt rajta. Atomjaira volt zuhanva, ettől több vaj már nem is csapódhatott volna ki belőle. Még most is azt gondolom, hogy borzasztóan szarul néz ki, de Zsolti azt mondta, hogy finom és ez a lényeg. Hát azért nem… A köret szalmakrumpli volt, ami inkább szottyos volt, mint ropogós és eléggé megszívta magát olajjal.
Desszertet nem kértünk, mert már túl késő volt. Nem voltam elájulva ettől a helytől; biztos, hogy nem fogunk rohanni egy másikba…
Látogatás: 2013. Január 28.
Fizettünk: 2 pohár pezsgőért, 0,5 l vörösborért, 2 előételért, 2 főételért borravalóval 56 eurót.
L'Entrecôte
10 rue de la République
69001 Lyon
