Az interjún a főszakács azt mondta, hogy ő biztos benne, hogy engem nem kell megtanítania főzni, viszont azt meg tudják mutatni, hogy a főnökség szintjén hogyan működik egy ekkora étterem.
Ennyi embert és egy ekkora rendszert már vezetni (menedzselni) kell. Elsőre egyszerűnek hangzik, de ezt is meg kell tanulni, hogy hogyan kell jól csinálni. A látszat ellenére nem mindenki képes és alkalmas rá.
A főnökségi csapatban 8-an dolgoztunk, ebben benne van az executive chef, főszakács és a sous chefek három szinten (senior, normál és junor). Előbbi kettőnek és a senior sous chefnek volt saját e-mail címe a céges dolgokhoz, mindenki más viszont a közös konyhai e-mailről intézte a dolgokat. Sem idő, sem hely nem volt arra, hogy ezeket az irodában ülve olvassuk el, így a telefonokra be volt állítva és kinek mikor volt ideje, akkor nézte. Napi szinten kb 30 e-mail jött.
Láttam az egész vezetést belülről, a konyhai e-maileket, rendeléseket, költségvetéseket, elszámolásokat, bruttó-nettó bevételeket, ELÁBÉ-t és minden olyasmit, ami miatt emberek 3-4 évet lehúznak egy vendéglátós főiskolán, hogy megtanulják. Ezek mellett napi szinten pályán is dolgoztam és irányítottam az adott brigádot.
Alapból 7 műszakot dolgoztunk egy héten (hétfőtől-vasárnapig). Ebből két nap dupláztunk, ami 9-től zárásig volt; olyan 00:30-ig. Délután el lehetett menni szünetre feltéve, hogy a pálya kész van. Nagyon ritkán volt kész. Volt két egész szabadnap és három fél nap. A fél napoknál a reggeles 7:30-tól 16:30-ig volt, de reálisan olyan 17-18-ig. A délutános 15:30-tól zárásig. Ez olyan 57-60 órára jött ki / hét.
A terhesség második harmadára visszatért az energiaszintem, úgyhogy dolgoztam úgyanúgy, mint mások. Részemről annyi kérés volt a főnökeim felé, hogy ne kelljen extra műszakokat csinálnom. A csapat nagy része általában 8 műszakot dolgozott a folyamatos emberhiány miatt.
Az elején simán letoltam a 4 dupla napot egymás után és volt olyan hét is, hogy mégis elvállaltam egy extra műszakot. Szóval alapvetően jól bírtam. Sokáig nem is mondtam meg egyetlen kollégámnak sem, hogy terhes vagyok, mert nem láttam értelmét. Aztán olyan 18-19 hét körül már a nagy részük tudta és mindenki pozitívan fogadta és nemcsak a főnökeim, de a kollégáim is nagyon támogatóak voltak. Ezt értsétek úgy, hogy a sous chefek megkérdezték a dupla napjaimon, hogy mit kell a pályára csinálni és átvettek feladatokat, hogy le tudjak ülni legalább egy órára.
Az éttermi konyha két részre volt osztva: étteremre és egy kötetlenebb bárra. A pályabeosztás ugyanaz volt, mint máshol: hideg előételes, meleg előételes, köret, húsos, tálaló. Mindenből kettő a külön konyhák miatt. A menü kisebb, nagyobb eltérésekkel, de ugyanaz volt. Ez mellett volt egy előkészítős brigád, egy halas és egy hentes is, plusz a desszert pálya, de az teljesen külön számított mind pénzügyileg, mind csapatot tekintve (tehát nem volt mozgás a desszert és a konyhai részek között). Én a pár hónap alatt dolgoztam mindkét rész hideg pályáján, az egyik köretes pályán vezetőként és egy-egy napra a halas/húsos előkészítésre is beugrós voltam. Pár hét alatt átláttam az egészet és szerettem bejárni dolgozni.
Ami a hely gyengepontja volt, hogy a személyzet eszméletlen sebességgel cserélődött. Emberek jöttek-mentek, folyamatosan beteget jelentettek vagy leléptek szó nélkül. Semmiféle tisztelet nem volt a kollégák között egymás iránt, sem a főnökségnek a dolgozók felé, sem fordítva. Mert úgyis jön más, ha elmennek. És az az igazság, hogy tényleg jött más. Mindenki pótolható főleg ezen a szinten Londonban. A betegség folyamatos probléma volt, mert a műszakokat helyettesíteni kellett és nem mindig volt kivel, főleg akkor, ha két-három ember nem jött be dolgozni aznap. Na, akkor kellett mindenkinek három ember helyett dolgoznia, ami az ott lévő brigádot igencsak megviselte. Volt olyan, aki tényleg azért nem jött be, mert beteg volt, de a többségnek ez általában csak egy kifogás volt arra, hogy nem akartak dolgozni.
Rólam a 25 hétig nem igazán lehetett megmondani, hogy terhes vagyok. Max azt, hogy felszedtem pár kilót. Kb ekkor kezdtem el nagyon soknak érezni a dupla napokat, pedig 2-nél többre egymás után nem osztottak be. A 27 héten a két duplát már nem bírtam egymás után és a második nap elkéredzkedtem haza, mert annyira rosszul voltam. Fájt a lábam, feszült a hasam, fájt a hátam, a derekam és még az is fájt ha levegőt kellett venni. Menni is alig bírtam. Két napig ágyban feküdtem és asszem, hogy ez volt az a pont, amikor már lassítani kellett. Szóval írtam egy e-mailt a főnökömnek, és elmondtam neki, hogy az ami most van már nem működik és találjunk egy másik megoldást. Itt beszéltük meg, hogy pontosan meddig fogok dolgozni, hogy egy dupla nap után szabadnapot ír be, hogy ha egy műszakot csinálok akkor reggelre ír csak be, de délutánosba már nem (este 10 körül nagyon elálmosodok és nehéz volt fent maradni éjjel fél2-ig) és hogy kiszed a meleg konyháról és átrak a hidegre. A melegtől szabályos hőhullámok jöttek rám, amik 40 perc alatt múltak el. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ültem a széken és úgy izzadtam és vert a szívem, mintha kardióztam volna. A dupla napokat, annak ellenére, hogy volt 1-1,5 óra szünetem délután, szabályosan megpróbáltam túlélni. Az utolsó pár hétben a napok nem álltak másból, mint munka-alvás, munka-alvás, munka-alvás. Kezdtem magam úgy érezni megint, hogy nincs energiám semmire és állandóan fáradt voltam.
A sok munka ellenére a Bébi teljesen jól volt/van, minden vizsgálat és mérés normális volt szinte minden alkalommal. Amikor nagyon stresszeltem és kiakadtam valamelyik idiótára, mert abból voltak itt is bőven, és eleresztettem a hangomat erősebben, akkor eléggé mocorgott. Akkor is ficánkolt, ha sokan voltak és pörögni kellett, mint a villanyóra.
Június közepén, 31 hetes terhesen, volt az utolsó napom. Szerettem volna a júniust végig dolgozni, de az egész kezdett túl stresszes lenni. Már a saját munkámat is nehéz volt megcsinálni, nemhogy két ember helyett dolgozzak.
Az az igazság, hogy most már lelkileg is jól esik csak magammal, a bébivel meg a fészekrakással foglalkozni.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire klassz volt, hogy a kollégák ennyire támogatóak voltak. Voltak csajok is, ők imádták a sztorijaimat, meg mindig kérdezték, hogy mi van a bébivel, milyen amikor mocorog stb. A srácok szintén érdeklődőek voltak és rohadtul figyeltek rám. A közvetlen főnökömnek egy éves a kislánya, úgyhogy neki soha nem kellett magyarázkodnom, ha valamit nem bírtam, vagy épp melyik orvoshoz megyek és kellene szabadnap.
Az egészen furcsa szituáció volt, amikor a két méteres, kétajtósszekrény bolgár kollégám elkezdett a fél éves kisfiáról beszélni. Hogy mennyire klassz, és hogy ő az után, hogy megszületett 2 hónapig nem dolgozott, mert a barátnőjével volt és nem akarta egyedül hagyni. Meg, hogy milyen jó, hogy én inkább dolgozom és nem otthon ülök. Mert az ő barátnője 4 hónap után már nem dolgozott és a végén eléggé unatkozott és nem tett jót neki. És egyáltalán fogom-e szoptatni a gyereket? Mert az nagyon jó ám, de sajnos az ő barátnője nem tudta két hónapnál tovább csinálni, mert nem volt teje. Álmomban sem gondoltam volna, hogy én egy szinte idegen férfival a szoptatásról fogok beszélgetni, főleg úgy, hogy ő hozta fel a témát.
A másik kollégám egy tök váratlan pillanatban elmesélte, hogy az ő exbarátnője is terhes volt, amikor 20 évesek voltak, de nem tartotta meg a bébit, mert nem volt kész rá. És, hogy ez a lány döntése volt és ezt tiszteletben akarta tartani. A műtét alatt is ott volt vele, és az nagyon nehéz volt lelkileg.
Olyan is volt; a Macsó, szóval még a legyet is röptében…; aki problémamentes szülést kívánt elköszönéskor. Ilyet korábban csak anyáktól hallottam.
Egy másik pedig azt mondta, hogy az ő barátnője is szakács és ők is akarnak gyereket és jó volt velem dolgozni, mert így legalább van valami elképzelése arról, hogy mire számítsanak, ha a lány terhes lesz.
Az anyasági után visszamenni dolgozni egy másik sztori lesz. Ez még eléggé odébb van, úgyhogy nem szeretnék okfejtésekbe bocsátkozni, hogy mit szeretnék majd és hol.
