Tavaly ősszel és télen ügynökséges szakácsként dolgoztam. Ez arra jó volt, hogy a szakmában maradjak, hogy meglássam, hogy ez a fajta munka a vendéglátásban milyen, de hosszútávon nem akartam csinálni.
Decemberben szóba sem jöhetett, hogy munkát keressek. A karácsonyi (otthoni) szabadságunk le volt foglalva, és nem voltam hajlandó kimerülésig dolgozni előtte. December elején megvoltak a terveim 2016-ra. A munka keresést január közepe, vége felé terveztem elkezdeni; lehetőleg vissza akartam menni michelines étterembe főzni; akartam futni legalább egy félmaratont, és nagyon akartam Thaiföldre menni nyaralni vagy valahova, ahol van tengerpart és még a bikini is rámrohad a melegtől. Hogy is van a mondás, ‘Az ember tervez, az Isten végez’?
December közepén megtudtam, hogy terhes vagyok.
Tinédzser koromban (15-16 évesen) nagyon reménykedtem abban, hogy mire én odajutok, hogy szülnék, addigra a tudomány megoldja azt, hogy ne csak a nők, hanem a férfiak is képesek legyenek rá. Szóval a dolognak az a része, hogy szüljek két-három gyereket, majd feladjam a karrierem és ki legyek szolgáltatva a társadalomnak, egyáltalán nem volt egy szimpatikus jövőkép magamnak. Ez a része még most sem az, de idővel muszáj volt belátni, hogy ha én valaha is gyereket akarok (márpedig akartam), akkor karrier ide vagy oda kénytelen leszek én megszülni. Vendéglátásban soha nem lesz jó vagy ideális időpont a gyerekvállalásra. Főleg nem Londonban, ahol állandóan két néha három ember helyett kell dolgozni. Anya mindig azt mondogatta, hogy túl stresszes az életem meg a munkahelyeim, és kicsit lassítanom kéne. Így utólag a 2015-ös év valóban nem a stresszelésről szólt nekem…
Viszonylag hamar, 4 hetesen, rájöttem, hogy mi van (az egész terhességet 40 hétre számolják). Elmentem orvoshoz, az első kettő percben vázoltam neki, hogy szakács vagyok, időnként brutális munkaórákkal, időnként stresszes közegben és ez milyen hatással lesz ránk. Mármint rám meg a bébimre (akkor még csak zigóta). A doktornő elég laza volt, azt mondta, hogy mivel az egész dolog még nagyon korán van, a zigótának mindegy lesz, én meg majd úgyis látom, hogy bírom, de egyelőre folytassam úgy az életemet, ahogy eddig. Nos, nyilván annak tudatában, hogy terhes vagyok, szóval ne igyak alkoholt, szedjek folsavat stb…
Nem tudom, hogy Magyarországon mi a megszokott rendszer, de itt a terhességet hivatalosan az első ultrahanggal állapítják meg 12-13 hét körül. Ez az az időszak, amíg várni kell, hogy egyáltalán megmarad-e. Ez elég érzéketlenül hangzik, de ha elmegy, akkor betudják természetes vetélésnek, amivel egyik orvos sem tud mit kezdeni.
Nem reklámoztam a dolgot, de az egyértelműen látszódott rajtam, hogy nem vagyok a ‘régi’. Le voltam sápadva állandóan, hányingerem volt mindentől, amit megettem, minden szag és illat kellemetlennek és töménynek érződött. A ‘reggeli rosszullét’ a nap 24 órájában jelen volt. Voltak kaják amiknek a gondolatától is rosszul lettem, voltak olyanok, amiket nem bírtam megenni és volt olyan, hogy megettem valamit és rosszul lettem tőle, aztán rohantam a mosdóba. Kérdezték is a kollégáim, hogy mi van velem, de csak annyit mondtam, hogy nagyon vacak a gyomrom és attól vagyok ilyen rosszul. Ez az első időszakos rosszullét karácsonykor és január elején tetőzött, folyamatosan fáradt és levert voltam, és semmire nem volt energiám. Ez volt az az időszak, amikor amúgy sem dolgoztam volna.
Idővel kezdtek a tünetek enyhülni, én meg továbbra is vissza akartam menni dolgozni. Illúzióim nem voltak, de az, hogy otthon maradjak, csak azért mert terhes vagyok, szóba sem jöhetett. Az orvosom, a védőnőm, Zsolti és legfőképpen anyum véleményét kérdeztem meg a témában. Az orvos és a védőnő is azt mondta, hogy ha ez az amit egész életemben csináltam, akkor ők nem látják akadályát továbbra sem, és majd én úgyis érzem, hogy hogy vagyok. Ha nem érzem jól magam, hívjam fel őket és utána megbeszéljük a további lépéseket, de dolgozzak addig, amíg bírom. Anya nagyjából ugyanezt mondta, hogy majd úgyis érzem, hogy meddig bírom, Zsolti pedig megkért, hogy ne csináljam ki magam sem idegileg, sem fizikailag.
A neten a témában (pregnant chef) nagyon gyenge a fent lévő anyag. Két végletet találtam:
- az egyik, aki a terhesség miatt abbahagyta a munkát és utána pályát váltott,
- másik, aki viszont 36-38 hétig, szinte kimerülésig dolgozott (főleg az USA-ban, de ott teljesen mások az anyasági szabályok; gyakorlatilag semmiféle fizetett támogatás nincs).
Én pályát váltani nem akartam, de azt sem, hogy a konyhán szüljem meg a gyerekemet.
Munkakeresésnél már nem a Michelin volt a fő szempont, hanem hogy találjak egy olyan céget/konyhát, aki hajlandó elfogadni azt, hogy terhes vagyok, de nem akarok otthon ülni, viszont el fog jönni az az időszak, amikor már nem fogok tudni két ember helyett dolgozni, sőt amikor már egyáltalán nem fogok tudni dolgozni, mert nem fogom bírni.
Nem mondtam el egyik ügynökségnek sem, hogy terhes vagyok, mert nem akartam, hogy ez bármilyen szinten befolyásolja a döntésüket abban, hogy milyen pozíciókat ajánlanak fel és hol. A másik dolog pedig az volt, hogy eszemben sem volt visszamenni chef de partie-nak. Konkrétan sous chef állásokat kerestem, megmondtam azt is, hogy minimum mennyi pénzért vagyok hajlandó dolgozni és bármi, ami ezek alatt van, az nem érdekel. Szóval ambícióim meg konkrét elképzeléseim így is voltak.
Több helyen voltam interjún és/vagy próbanapon, ezekből három volt az, ami úgy igazán érdekelt.
1) Egy Michelin csillagos étterem volt egy öt csillagos szállodán belül. Kb 80 főt csináltak ebédre és 150-et estére. Halkan jegyzem meg, hogy a második csillagra hajtanak. Az étteremnek saját farmja van, a zöldségek és fűszernövények egy részét ők termesztik maguknak. Plusz egy (itt) szuper híres celeb séf neve az ajtón, teszt konyha, privát konyha, séf asztal, szóval minden ami egy ilyen helyen kell és most divat. Ide, mint junior sous mentem próbanapra és a mentalitásuk egyáltalán nem nyűgözött le. Mert én akkor most legyek rohadt büszke arra, hogy itt vagyok és XY szakácsnak dolgozhatok BÁRMI ÁRON, és egyébként is, ez London egyik legmenőbb étterme. Szóval megvolt az ott dolgozókban ez a szupersznob michlenes faroklengetés, hogy ki ha én nem. Úgy döntöttem, hogy én nem akarok XY-nak dolgozni bármi áron szupersznob faroklengetők között, pedig a főszakácsnak nagyon szimpi voltam.
2) London legkisebb fine dining étterme volt, női tulajjal és főleg női személyzettel. 14 fős az étterem, erre 3-4-en dolgoznak a konyhán és 2-en a vendégek között. A számokat elnézve elég nagy személyzet, de ők tényleg fine dining, amihez Michelin csillagot is szeretnének nyerni. Nem reménytelen a dolog, viszont azért, mert kicsi a hely nem fogják könnyen megkapni. Itt tényleg semmiféle hibázási lehetőség nincs, mert látszódni fog. Az interjún egyértelműen kiderült, hogy ez nem egy nagy cég több étteremmel, hanem kisvállalkozás, ahol nem számítanak arra, hogy pár havonta cserélődik a személyzet. Ide sous chefként mentem. Mivel nyáron két kezdő kisvállalkozással dolgoztam számítottam arra, hogy itt a cég pénzügyeit tekintve érvágás lesz a terhességemnek még azt a részét is támogatni, ami a törvényben minimumként elő van írva. A próbanapom utáni beszélgetésen elmondtam, hogy szívesen jönnék ide dolgozni, de azt vegyék figyelembe, hogy terhes vagyok és a képességeim limitáltak lesznek idővel.
Itt már kénytelen voltam elmondani az ügynöknek is, hogy mi a szituáció, de ahogy írtam korábban is, nem voltak illúzióim és kész voltam arra a fajta válaszra is, hogy nem fognak felvenni ez miatt.
A tulaj egyébként nagyon jól kezelte a dolgot, mert pár nap alatt, mind az ügynökkel, mind az üzlettársaival átbeszélte a helyzetet alaposan és tényleg próbált utánanézni, hogy ez működhetne-e úgy, hogy közben a cége nem rokkan bele. Aztán felhívott és megmondta, hogy sajnos nem.
A kardomba nem dőltem ez miatt, továbbra is hittem a végtelen londoni lehetőségekben.
3) Az önéletrajzom nyitottan fent volt egy állás keresős oldalon. A Szilánk egyik étterméből keresett meg a főszakács, hogy menjek el egy interjúra és próbanapra hozzájuk. Átküldött némi infót az étteremről. Nem az a hely volt, ahova magamtól jelentkeztem volna, de ha már így az ‘ölembe hullott a lehetőség’, akkor igent mondtam rá. Már csak azért is, mert a Szilánkban még úgysem voltam és ha más nem, legalább a kilátás jó lesz. :)
A próbanapon kellemeset csalódtam. Sous chefként mentem, de a kaja, amit készítettek az számomra teljesen kivitelezhető volt, mindenféle sallang és extravagancia nélkül. Semmi olyasmi nem volt az étlapon, amivel korábban ne dolgoztam volna. A különbség részemről az volt, hogy ebédre tudtak csinálni kb 200 főt, estére pedig olyan 370-et. A heti vendégszámuk olyan 3000 fő körül mozog és kb 25 szakács dolgozik egy műszakban (a teljes létszám kb 40 fő). Nos, ezek a méretek újak voltak. Az interjú nagyon jól sikerült a főszakáccsal. Kiderült, hogy ez igazából egy globális cég tucatnyi étteremmel szerte a világ nagy városaiban. Azt 10 perc után levágtam, hogy a fluktuáció itt hatalmas és pont azért, mert nagy cég, rohadtul nem fog nekik érvágást okozni az, hogy csak pár hónapot vagyok, aztán elhúzok anyaságira egy időre. A terhességről nem mondtam nekik semmit, megvártam amíg kiküldik e-mailben a hivatalos ajánlatot. Az junior sous chef pozícióra szólt, de ez a hely méretit tekintve egyáltalán nem ért váratlanul. Ami meglepett, hogy pozícióhoz képest egészen magas fizetést ajánlottak. Mivel az előző két étterem nem jött össze, úgy döntöttem, hogy ettől jobb helyet és körülményeket nehezen fogok találni, ráadásul az executive chef neve az ajtón itt is Michelin csillagos.
Válaszoltam nekik, hogy mennék oda dolgozni, de terhes vagyok és a többi… Erre a HR csak annyit reagált, hogy az ajánlat változatlanul fennáll és gratulálnak. Szóval aláírtam, és február második hetében, 12 hetes terhesen, elkezdtem ott dolgozni.
(Folyt. köv.)