Az étteremben az októberi Michelin csillag után még fel sem ocsúdtunk már itt volt a karácsonyi hajtás megint. Ez volt a harmadik karácsonyom a cégnél. A tavalyi és a tavalyelőtti stresszelés után megfogadtam, hogy idén ez nem lesz és annak ellenére, hogy megint dolgoztam karácsonykor, akkor is jól fogom érezni magam. Szerencsére nem is volt vészes, idén az előző évek tapasztalatai alapján jól megcsináltunk mindent és nagyon szervezettek voltunk, pedig akadályozó tényezőkben ezúttal sem szenvedtünk hiányt. Ez alatt értem a nagyon hosszú munkaórákat, mert a heti 68-70 órát/hét simán lenyomtuk, ráadásul néhány szakáccsal kevesebben is voltunk (magyarul személyzetügyileg kib…tt nagy sz…ban voltunk).

Tavaly áprilisban mondtam a főszakácsnak, hogy szeretnék a desszert pályáról kijönni (8 hónapig csináltam) és magasabb pozícióba kerülni (senior chef de partie). Akkor abban maradtunk, hogy amint lehetőség lesz rá, át fog rakni máshova, szóval gyakorlatilag visszakerülök majd a konyhába. Ha azt a részt is jól megcsinálom beszélhetünk az előléptetésről megint.
Május végén, június elején aztán ki is szedtek, a húsos pályára kerültem. Éttermi szinten 8 hónapja nem főztem, ezt a pályát előtte még soha nem csináltam, volt 2 hét betanulási időm, ráadásul az én vállamon volt az, hogy a szervizt irányítsam és kommunikáljak az egész konyhával. A vendégszámok pedig nagyok, ebédre tudunk 120 főt, estére pedig 150 főt leültetni. Vasárnap a hosszú nyitva tartás miatt (12-16 h) ez 200-210 fő. Hétköznap ezek a számok nyilván kisebbek, de szerintem nem mondok újdonságot azzal, hogy az elején a világomat nem tudtam.
Minden reggel cipeltem fel az emeleti előkészítő konyhára a húsokat, kb. 30 kg-t, néhány körben. A többiek, a főnökség is, azon voltak fennakadva, hogy ezt a pályát lány még soha nem csinálta. Volt bennem nem kevés bizonyítási kényszer, főleg magam felé, hogy de én ezt akkor is meg tudom csinálni, meg aztán nekik is meg akartam mutatni, hogy vagyok annyira talpraesett, hogy ne legyen gond, ha belejövök. Az első héten izomláz volt a karomban, de ezt nem mertem elmondani senkinek. Ez a pálya fárasztó, mind mentálisan az irányítás és a kommunikáció miatt, és egy kicsit fizikailag is a rohangálás miatt az emeleti meg a szervizkonyha között.
6 hónapig csináltam, a végére annyira jól, ahogy előttem nagyon kevesen.

November elején felvettek egy idősebb fickót, aki korábban hentesként dolgozott jobb helyeken és bőven volt tapasztalata konyhán is. Ezek után egyértelmű volt, hogy húsos pályát fog csinálni. Már 3 hete nálunk dolgozott, amikor kiderült, hogy senior CDP-nek vették fel. Kb. úgy éreztem magam, mintha egy kést döftek volna a hátamba. A munkájával nem is volt gond, de az irányításon, szervezésen és kommunikáción elvérzett. Nem tudta felvenni ennek a konyhának az ütemét. Az a tudat meg, hogy alacsonyabb pozícióban én jobban végzem az ő munkáját meg egyenesen felháborított. Nem mondtam senkinek, de belül nagyon dühös voltam.

A december 17-ei hét volt a legforgalmasabb (közvetlen karácsony előtti), mi a konyhán kevesebben voltunk, plusz a minimál személyzetet még valami influenza is döntögette. Én addigra már a konyha többi részét is megicsnáltam, a köretes pályát és a halasat is, szóval gyakorlatilag az összes pályán túlvoltam. Én voltam a joker, akit akárhova lehet(ett) pakolni.
Mivel ez a húsos fickó nem tudta felvenni a ritmust és még csak a próbaidejét töltötte, úgy gondolta, hogy az egyik esti forgalmas szerviz után kisétál az ajtón, a késeit és az összes eszközeit hátrahagyva és soha többé nem jön vissza. Mindezt éjjel egy negatív e-mail-ben közölte a főszakáccsal.
Következő nap reggel én is felhívtam a főszakácsot, hogy nem tudok bemenni dolgozni, mert nagyon beteg vagyok. Konkrétan beszélni alig tudtam plusz az influenza összes egyéb tünetét produkáltam, a fentiekről meg fogalmam sem volt. Hozzáteszem előző nap a főnök is látta, hogy rettenetesen nézek ki, meg is jegyezte, de én a hős még ott maradtam aznap. Másnapra már minden erőm elfogyott, képtelen voltam bemenni dolgozni. Szóval a telefonban kétségbeesetten közölte velem emelt hangnemben, hogy nem lehetek beteg, mert a húsos fickó lelépett és nem jön vissza többet és én vagyok az egyetlen, aki tudja csinálni azt a pályát, ráadásul ez a legforgalmasabb nap az évben. Pánikba estem és próbáltam győzködni valami rekedt félhalk hangon, hogy komolyan irtó beteg vagyok, beszélni sem tudok és a köretes fickó közvetlen mellettem nem értené, hogy mit mondok. (A húsos pályán hangosnak kell lenni a zaj és a méret miatt, hogy az egész konyha tudja hol vagyunk, meg mit csinálunk.) Végül beletörődött, és belátta, hogy ezt így tényleg nem lehet és azt mondta, hogy megoldják. Én pedig otthon maradtam 2 napot.
Az meg hogy azt mondta nekem, hogy “nem lehetsz beteg, legforgalmasabb nap, nincs emberem” meg maga volt a lelki terror. És nekem mondta ezt, aki 2 év alatt soha nem jelentettem beteget! Végül ezt is belátta és utána mondta, hogy semmi baj. Ez azért jól esett a lelkemnek. Én meg utána még egy hónapig betegeskedtem, mert nem tudtam meggyógyulni normálisan.

A fickó helyett nem vettek fel mást, mert rájöttek, hogy nincs értelme. Én megvártam amíg lemegy a karácsonyi hajtás és januárban beszéltem a senior sous chef-el, hogy úgy érzem, hogy kész vagyok arra, hogy előléptessenek. Erre a beszélgetésre a már senior chef de partie kollégám is rábeszélt. Ő azt mondta, hogy mutassam meg nekik, hogy vagyok elég határozott a pozícióhoz. A senior sous chef azt mondta, továbbítja a kérésemet a főszakácshoz (ő januárban egészségügyi okok miatt csak akkor dolgozott, ha nélkülözhetetlen volt, ezért is beszéltem a senior sous chef-el) és legyek türelmes.

A következő 3 hónap aztán borzasztó volt. Én úgy éreztem, hogy megtettem minden tőlem telhetőt mégsem volt elég. Soha nem elég, soha nem elég jó, soha nem is lesz elég jó. A napok és a hetek túl gyorsan telnek el és az idő “kifolyik a kezeim közül” anélkül, hogy észrevenném. Benne vagyok a saját mókuskerekemben és csak taposom, vég nélkül.
Néhány hete Facebook-on elolvastam azt a cikket arról, hogy mi az az 50 dolog amit soha nem mondanak el a szakácskodásról. 50 pont arról, hogy milyen szakácsnak lenni. Az első 10-én csak nevettem, hogy ó, hát ez tök jó, milyen mókás, tényleg így van. Utána lassan kezdett lefagyni a mosoly az arcomról. A 34-nél kikerekedtek a szemeim és utána csak kezdtem dühbe jönni. A végén pedig szerettem volna valakit megütni. Vicces, vicces, de az a baj, hogy ez a kegyetlen valóság. És igazából örültem, hogy Zsolti itt van velem és ezt az egészet nem egyedül kell végigcsinálnom. (Ha lesz egy jobb napom majd kommentelem a pontokat saját tapasztalatokkal, de azt majd máskor.)
Szóval ez a szöveg még inkább a sötétségbe taszított. 2 éve dolgozom itt. Kezdett megtelni a hócipőm a napi hülyeségekkel, meg “azzal, hogy legyek türelmes”. Úgy éreztem, hogy szükségem lenne váltásra és komolyan elgondolkodtam azon, hogy felmondok, aztán irány London.

Ilyenkor mélyen legbelül egy lakatlan szigetre akarok menni egy hónapra az összes elolvasásra váró könyvemmel internet és a telefonom nélkül és az szerintem jó lenne. Gondolom, mindenki ismeri ezt az érzést.

2 hete volt egy szakmai megbeszélésem a főszakáccsal. Ezen elmondhattam a véleményemet, hogy mi az, amit el szeretnék érni a jövőben, mi az, ami nem megy túl jól stb. Elmondtam, hogy még mindig szeretném, ha elő lennék léptetve, mert szerintem kész vagyok arra, hogy egy lépcsőt feljebb lépjek. Nagy reményeim már nem voltak, amolyan nem vesztek semmit alapon ültem le elé.
Úgy tűnik a türelmem meghozta gyümölcsét, mert a végén mondta, hogy április 1-jével senior chef de partie-ként dolgozhatok tovább. Happy days!

Ezzel a főnökség legalsó fokára kerültem és főleg azt kell folytatnom, amit már eddig is csinálok. Az új embereket kell betanítanom, szerintem ebben amúgy is jó vagyok, mert tudok bánni velük és elég türelmes vagyok, meg aztán, ha az kell én 10-szer elmondom nekik ugyanazt. A főszakács amúgy kihangsúlyozta, hogy értékeli azt, hogy én mindig segítőkész vagyok a kollégáim felé és ez az amire a konyhának, mint olyan, szüksége van. Többet leszek majd a tálalón is és hosszú távon a rendeléseket is el fogják majd magyarázni, hogy abban mi a rendszer. Legalábbis ez a terv. Meg aztán én vagyok az egyetlen a konyhán, aki az összes pályát végigcsinálta. Volt olyan, hogy 5 nap alatt 5 pályán dolgoztam. Na az elég kemény, de unalmasnak egyáltalán nem mondanám. Sőt! Meg is van, hogy melyik pálya a gyenge pontom. De hát az kinek nincs?

Magyarországon is és itt is minden munkahelyen azt hallottam, hogy mindenki pótolható, csak valaki kicsit nehezebben. Szerintem én az utóbbi kategóriába tartozom.