Az étteremben a plusz eltöltött hónapok ellenére cseppet sem érzem, hogy bármi is jobb lenne, vagy én jobban érezném magam. Így 5 hónap után az a benyomásom, hogy ilyen erőszakos és szervezetlen konyhában még soha nem dolgoztam, ahol azért vagyok hátrányban, mert lány vagyok.
Szervezetlen azért, mert senki nem akar felelősséget vállalni, nem azt mondom, hogy megy a másikra mutogatás, mert az nincs, de mindenki hűen ragaszkodik a “nem az én dolgom, nem az én felelősségem, mosom kezeim” elvekhez.
Erőszakos azért, mert ha akarsz valamit, akár egy edényt, akár egy új dolgot megtanulni, komolyan másokon keresztül gázolva kell nyomulni, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a konyhai munka az elvileg csapatmunka. Máshol igen, itt nem.
A szituációk
A főszakács
A fickó szerintem egy zseni, a menüje is izgalmas, ráadásul 3-4 hetente tényleg minden változik az étlapon szezonálisan. A kétfogásos ebéd menü pedig hetente. Ezek a változások úgy néznek ki, hogy ő közli velünk, hogy mit szeretne, félszavakban elejti, hogy hogyan kéne megcsinálni, a többit pedig ránk hagyja, elsétál mert van más dolga, vagy épp hazamegy, mert letelt a munkaideje.
Másnap, amikor szinte majdnem szerviz előtt látja, hogy mit csináltunk, rájön, hogy minden rossz és elkezd torka szakadtából ordítani velünk, hogy milyen hülyék vagyunk. Amikor a szerviz elkezdődik, akkor az egész csak rosszabb, mert még jobban üvölt, mindenbe beleköt és még az is szánalmasan rossz lesz, ami amúgy tegnap még fantasztikus volt.
Receptek alapvetően nincsenek, improvizálni kell úgy, hogy az neki és a két csillagos színvonalnak megfeleljen és mi is meg tudjuk csinálni az ezer más dolgunk mellett. De a főszakács amúgy azt is utálja, ha kérdezünk tőle, mert a kérdésekre is csak fél szavakban válaszol. Aztán találhatjuk ki, hogy mit akar bízva abban, hogy megfelelő lesz.
De amúgy, ha nincs bent, nem zavartatja magát, hogy mi történik. Múltkor 80 fős vacsora volt, PH irányította a konyhát és ő gond nélkül hazament délután, mert így volt a beosztás. De előtte felhívta az egyik srácot, hogy be tudna-e jönni a szabadnapján segíteni pár órára (a srác konkrétan 6 órát töltött bent, ami másnak majdnem egy teljes munkanap).
Az utcán ragadtunk
Reggelente a takarítónő szokta nyitni az éttermet. A srácok a konyhán olyan fél7 körül szoktak kezdeni, attól függ, kinek mennyi munkája van, és melyik pályán dolgozik éppen. Mi a desszert pályán 7-kor kezdünk. Az étteremhez érve látom, hogy mindenki kint dekkol az utcán és reménykedve néznek rám, hogy van-e kulcsom, mert tudják, hogy előző nap (vasárnap) én nyitottam. Mondom nincs, visszaraktam az irodába, ahogy mindig.
A szituáció az volt, hogy a takarítónő valamiért nem jött aznap, az étterem zárva, nekünk meg nincs kulcsunk. A junior sous chef a telefont sem emelte fel, hogy kiderítse, hogy mi történik és egyáltalán hogyan lehetne ezt az egész problémát megoldani. Az egyik srác felhívta a sous chefet, aki közölte, hogy úton van, de neki sincs kulcsa (végülis minek legyen a sous chefnek kulcsa az étteremhez, nem?).
Az volt a szerencsém, hogy melegen öltöztem, így nem fagytam meg. Egyébként már 20 perce vártunk a csodára. Részünkről úgy döntöttünk, hogy addig is hasznossá tesszük magunkat és elmentünk a Starbucks-ba kávét venni. Kértünk 9-et elvitelre, ezzel hivatalosan is beúsztattuk az ottani személyzetet.
7:45-re odaért a sous chef is, aki amúgy halál nyugodtan kérdezte, hogy hívtunk-e már valakit. Aha, téged, mert az üzletvezető száma nincs meg senkinek, PH Franciaországban van, a főszakács pedig Máltán. A sous chef felhívta az üzletvezetőt, aki morogva közölte, hogy nem szívesen jön be egy órával előbb azért, hogy kinyisson nekünk, de persze megteszi, és amúgy egy óra múlva lesz ott legkorábban. Aha, szóval 9 előtt semmi esélyünk bejutni.
Fogtuk magunkat és elmentünk egy másik Starbucks-ba reggelizni úgy, hogy a több száz font értékű árut ott hagytuk az ajtó előtt, mert azt sem tudtuk hova rakni.
Bejutás után pedig elszabadult a pokol, szó szerint. Az első órát azzal töltöttük, hogy elpakoltuk az árut és mindenki összeszedte azokat a dolgokat, amikből egyáltalán dolgozni tud.
Én részemről próbáltam nem stresszelni, de ott borult ki a bili, amikor a vegyiáru rendelés is megjött és senki nem segített elpakolni, mert hogy ők nem érnek rá. Aha, mert én amúgy a puncimat vakartam, nem? Egy heti adag jött, mert múltkor elfelejtették rendelni. Ezt két embernek is fél óra elpakolni, egy embernek meg még több. Hiába szóltam, hogy segítsenek, ketten fele annyi idő alatt megvan, nem érdekelte őket. Majd közölték, hogy ha csak az miatt stresszelek, hogy nem segítettek ezt elpakolni, az nem érdekli őket. Édespofák, ugye? One team, one dream.
Itt kezdett el komolyan megfogalmazódni bennem, hogy felmondok.
A szezonalitás
Néhány hétnél hosszabban gyakorlatilag alig van fent valami az étlapon, persze bakik itt is becsúsznak. A füge szuflét a szokásosnál hosszabban tartottuk fent, abból az egyszerű okból, hogy semmi ötlet nem volt arra, hogy mivel cseréljük ki. Az időből kezdtünk kifutni, mert a szezon végén már a szállítók sem tudnak fügét szerezni, mert egyszerűen nincs. A szuflé alapja lekvár volt, amit mi készítettünk. 3 szállítóból kettő közölte, hogy nincs nekik fügéjük és már nem is lesz, sehonnan nem tudnak szerezni, akárhogy verjük az asztalt. A harmadik azt mondta, hogy lehet, hogy lesz, de ő sem tudja garantálni. Ha igen, küld nekünk két rekesszel. Aznap ebédre már nem volt elég, kérdeztem, hogy mit csinálunk helyette, ha nem lesz füge és beszéltek-e már a főszakáccsal, hogy nincs. Igen, tudja, elsétált, amikor mondták neki, mi pedig megint vártunk a csodára, mert B terv az nem volt. 12:01 perckor megérkezett a két rekesz füge, amiből azonnal lekvár lett és adott néhány nap haladékot arra, hogy kitaláljuk, hogy mi legyen helyette. A gyümölcs minősége már gyatra volt, de nem is vártunk mást, 2 hete túl volt a szezonon.
A mosogatók
Életemben nem dolgoztam még ilyen lusta mosogatókkal, mint itt. Évek óta itt dolgoznak, mind muszlim és valamelyik francia ajkú afrikai országból származnak. A saját beosztásukat a “fő mosogatós” csinálja és elvileg a főszakácsnak és a sous chefnek kéne rajtuk tartania a szemét. Mivel úgyis mindegyik tudja a dolgát, senkit nem érdekel, hogy mit és hogyan csinálnak. Időnként megdorgálják őket, amin jókat röhögnek, aztán az életük folytatódik tovább.
Azt az apróságot, hogy este rendszeresen elmentek még az előtt, hogy mi befejeztük volna a szervizt és nekünk kellett felsikálni a padlót (17 óra munka után, helyettük!) már alig említeném.
Ott pattant el a húr, amikor az egyikük szabadnapot kért szombat estére valami vallási program miatt, és nem kapta meg. A fickó megmondta, hogy nem fog bejönni, mert ez a vallási szertartás neki fontosabb, mint az, hogy dolgozzon. Szólt a főszakácsnak és az összes sous chefnek is, akik őt és a problémáját figyelmen kívül hagyták. Szombat este 100 főre egy mosogatónk volt, mert senki nem intézett semmit helyette, hanem vártunk a csodára, mint mindig. Valahogy túléltük a szervizt, segítettünk neki ahol tudtunk, majd 00:30-kor, amikor mi még mindig az utolsó desszerteket küldtük, közölte, hogy ő hazamegy. A cukrászat amúgy romokban volt, mi épp hogy elkezdtünk letakarítani. Szóval ő hazament, a mi összes cukros mosatlanunk egy halomban a mosogatóban ott maradt másnap reggelig és állhattunk neki padlót sikálni megint éjjel egykor, mert neki nulla felelősségérzete volt a munkájával kapcsolatban.
Itt azért már kértük az ott lévő menedzsert, hogy legyen szíves fényképeket készíteni és valami megbeszélés félén előterjeszteni, mert azért ez már mindennek a teteje. Azóta legalább nem sikáltunk padlót, mert a mosogatók nem mernek hazamenni addig, amíg nem csinálják meg. De amúgy hallottam őket veszekedni és szívbaj nélkül üvölteni az üzletvezetővel, hogy nekik lejár a munkaidejük éjfélkor és mit képzelnek…
A kokain
Azért London más, mint vidék. Ott is csináltunk hosszú órákat, de nem ilyen hosszúakat és ott is voltak akik füveztek, de attól messzebb nem nagyon mentek, vagy csak akkor, ha szabadságon voltak (vagy volt egy 4 napos hosszú hétvégéjük) és volt több napjuk kipihenni a hatásokat.
Nem kezdenék bele előadást tartani a kokainról, de a legfőbb hatása, hogy rohadtul felpörget, ami rövidtávon növeli a teljesítő képességet. Nem mondom, hogy a kollégáim egy része függő, de bizony rendszeres használók.
Egyik csütörtökön beszélgettek arról, hogy elmennek bulizni szombat éjjel. Kérdezték, hogy akarok-e menni én is. Igen, miért ne, végül is nem árt szocializálódni egy kicsit. A beszélgetés a továbbiakban így zajlott:
- Mennyit akarsz?
- Mit mennyit?
- Hány grammot, 1-et 10-et? :)
- Azt hiszem, mégsem érek rá szombaton, én ezt a bulit inkább kihagynám. De csak kíváncsiságból mennyibe került 1 g?
- £50. - felcsillant szemmel kérdezte - Miért tudsz valahonnan olcsóbban?
- ÉN????
- Nem, hát jó.
PH néhány éve amúgy drogfüggő volt és elvonókra járt. Az a pletyka járja, hogy az étterem fénykorában egy-egy szerviz után a tálaló pultról ment a “kólázás”.
Anyukám ez után a sztori után kérdezte meg, hogy mikor fogok felmondani.
A desszert pálya
Ez amúgy egy teljes katasztrófa. 2 csillagos étterem és nincs főcukrászunk. Van egy srác, aki elég ügyes és dumás ahhoz, hogy csinálja, korábban sous chef volt egy egy csillagos étteremben és csak azért törtetett, hogy megkaphassa ezt a pályát, hogy megmutassa, hogy ő képes rá, mert a konyhán amúgy sous chef szeretne lenni (mintha ez olyan egyszerű lenne) és amúgy sem bírja elviselni, hogy megmondják neki, hogy mit csináljon. Már ha egyszer végre bejut a konyhára. A másik srác, aki felel a pályáért az a junior sous chef, de neki halvány gőze sincs arról, hogy mi folyik ott, ez az első alkalom, hogy cukrászaton dolgozik. Hétköznapokon olyanok, mint két kakas, ha külön dolgoznak, akkor pedig egymást “szidják” és mondogatva bizonygatják, hogy “én jobb vagyok, mint ő”.
Részemről már azon is ki vagyok akadva, hogy 2 csillagon nincs főcukrász, fél év alatt képtelenek voltak találni. Miért érzem azt, hogy ha fizetnének elég pénzt, akkor nem lenne ilyen probléma?
Az egész annyira kaotikus, hogy jelenleg egy rémálom nap mint nap ott dolgozni.
Az én helyzetem
Nem érzem túl rózsásnak. Mivel én nem vettem fel ezt az erőszakos, nyomulós, versengős mentalitást én vagyok a legutolsó senkiházi ott, akiből semmit nem néznek ki és azt hiszik, hogy tök hülye, annak ellenére, hogy mindent tök jól megcsinálok. A javaslataimat nem fogadják el, valószínűleg azért mert tőlem vannak, és ha valami rosszul megy, engem hibáztatnak, aztán foggal-körömmel küzdök azért, hogy bebizonyítsam, hogy az nem az én hibámból ment úgy. Bocsánatot persze nem kérnek utána. Semmit nem akarnak elfogadni, amit én csinálok, csak azért mert az kicsit más, mint az övéké. Nem rosszabb, csak más.
3 hónapja dolgoztam ott, amikor a kezembe nyomtak egy szerződést teljesen más feltételekkel, mint amikben megegyeztünk az elején. Ha maradni akarok nem volt más választásom, mint aláírni. Abban szerepel, hogy egy évben 28 nap szabadságunk van. Én fél év alatt kivettem 11 napot, amitől az összes kollégám tajtékzik, mert úgy gondolják, hogy miattam nem tudnak ők elmenni és nem tudom nekik megmagyarázni, hogy ezeket nekem látták, aláírták, OKÉZTÁK, nem engem kéne piszkálni miatta, hanem a főnökséget, hogy kéne még egy ember azért, hogy a szabadságok fedve legyenek. Ja, hogy az is pénz, azt meg nem akarnak költeni. Én bajom? Nem, mégis én vagyok előszedve állandóan miatta.
Nyilván az én hibám is, hogy nem felelek meg nekik, az erőszakosság nem felvétele ezen a konyhán ezt hozza magával.
November 23-án beadtam a felmondásomat azzal az indokkal, hogy nem érzem jól magam a cukrászaton, nem azért költöztem be Londonba, hogy egy sarokba beállítva azokat a dolgokat csináljam, amiket már amúgy is tudok és esélyem sem legyen kikerülni onnan (még a másik cukrász pályára sem!). Pont azért mert azon az eldugott pályán dolgoztam úgy éreztem, hogy kimaradok mindenből, mert sem az ételeket, sem a konyhát nem látom és egyáltalán ahogy viselkednek velem az minősíthetetlen.
És ez amúgy egy borzasztó férfias konyha, ahol lányoknak helye nincs, mert mindenki tudja, hogy ezt az erőszakosságot a lányok nehezebben viselik.
Reakció persze lett, a következő héten mindenki beszélgetni akart velem és tudni akarta az okát, hogy miért mondtam fel. A főszakács és PH felajánlották, hogy január közepén beraknak a konyhára, ha ez a feltétele annak, hogy maradjak, mert ők nem szeretnék, ha elmennék. A fentebbiek alapján nem értem, hogy hova ez a nagy ragaszkodás, de mondtam nekik, hogy annak ellenére, hogy úgy érzem, hogy ez a legnehezebb és legférfiasabb konyha, ahol valaha dolgoztam megpróbálkozom a konyhával is, és ha még az sem tetszik, akkor tavasszal még mindig elmehetek. Ők elégedettek voltak, alapvetően én is, de én egyáltalán nem vagyok az a fajta, akinek az egyik fülén bemegy az ordibálás, a másikon meg ki. Nem lesz egyszerű. Ez az első munkahelyem, ahol anyu is és Zsolti is komolyan aggódnak értem, és egyáltalán nem örülnek neki, hogy még mindig ott vagyok, mert szerintük nem éri meg ez a rengeteg stressz és feszültség. Részemről azért olyan nehéz, mert én nem értek egyet azzal, hogy az ordibálás az egyetlen módja annak, hogy valaki jobb legyen, sőt kifejezetten ellenzem. Ez a konyha pedig mélységesen hisz benne, hogy ez az egyetlen út.