Erről a programról még márciusban olvastam Pisztáciánál. Meg is örültem neki, hogy végre lesz egy olyan rendezvény amire szívesen mennénk és még időnk is van rá. Rögtön megvettük a jegyeket és kerestünk szállást is, nehogy lemaradjunk. Szekszárdon még amúgy sem voltunk, úgyhogy itt volt a nagy alkalom.
A túra június 22-én (szombaton) volt, 10-19 óráig és 7800 Ft/fő volt a jegy rá. Ez tartalmazott 2-2 pohár bort pincészetenként (10 volt a listában!), finom ételeket és egy kávét is.
Én részemről nagyon vártam, mert ugyan borkóstolókon már voltam, de ilyen céltudatos túrán még nem. Meg aztán az egész igényelt némi szervezést, mert Szekszárdra nem lehet csak úgy leugrani a távolság miatt, és szombaton ennyi bor után komoly gondot okozott volna a hazajutás.
Mi a Takler panzióban szálltunk meg. Mivel péntek kora este érkeztünk, úgy készültünk, hogy majd a városban vacsorázunk, de erről majd később lesz szó.
A szobánk klassz volt, ráadásul légkondival felszerelt, aminek külön örültünk a kánikulában. Még este megbeszéltük a recepcióssal, hogy reggelre rendeljen nekünk egy taxit, ami bevisz minket a városba. Javasolta, hogy álljunk össze a többiekkel, mert vagyunk még egy páran a panzióból, akik a túrára mennek és az egyszerűbb. Mi nem bántuk, alapból barátságosak vagyunk, néhány pohár bor után pedig különösen. :)
Szombaton aztán időben keltünk. A reggelinél egy büfé volt kirakva, ami tartalmazott házi szalámit, friss zsömlét, bundás kenyeret, friss zöldségeket, tojásrántottát, kávét, teát, gyümölcslevet és müzliket. Egy szavunk nem lehetett panaszra. Én részemről nem szoktam reggelizni, de tekintve, hogy 10:30-tól borozni fogunk úgy gondoltam, hogy lehet kéne…
Közben Nikiékkel is megismerkedtünk, a taxira várakozva pedig a többiekkel is, így hamar kialakult 10 fős kis csapatunk, akikkel aztán a napot töltöttük pincéről-pincére járva.
Indulás
Az első állomás a Kávé Háza volt.
Nekem a programból az a rész, hogy kávét is kapunk kimaradt, az meg külön pozitívum volt, hogy ott, mert hallottam a helyről, de nem gondoltam volna, hogy el is megyünk, azt meg pláne nem, hogy onnan indulunk majd.
Lehet jobban végig kellett volna olvasnom a programot. Na mindegy.
Szóval ott tudtuk felvenni a karszalagokat, megkaptuk a számlát a jegyekről, egy programfüzetet a borokról és a pincészetekről térképpel és néhány hasznos információval, egy-egy kávés kupont, ami ott beváltható volt, mindenki kapott egy boros poharat is a túra logójával és 2-2 szendvicset is papírba csomagolva.
Na ezt a sok mindent nem a picike kávéházban kaptuk, hanem hátul az udvaron, de így is hatalmas pörgés volt bent. Felhívták a figyelmünket, hogy a citromos sütit muszáj megkóstolni, annyira jó, és figyelemre méltó a polcokon felsorakoztatott kávéfőző gyűjtemény is. A sütit aznap reggel nem, de másnap megkóstoltuk és valóban nagyon-nagyon finom.
Mi indulásra készen álltunk, 8-12 fős buszokkal vittek fel minket az általunk kiválasztott első pincészetbe. Igazából kiraktak minket a domb alján aztán felsétáltunk. Már reggel 11-kor kókadoztunk a hőségtől és ez később csak fokozódott.
1 - Németh János Pincészet (8,5 ha; 30e palack) – Pósta Borház (15 ha; 30e palack)
A pincészet udvarán biztosítottak néhány árnyas ülőhelyet padokkal, szalmával és könyöklő asztalokkal. Mi a diófa alatt telepedtünk le, közben gyönyörködtünk a kilátásban, ami valljuk be: pazar volt.
Első bornak egy Németh János Olaszrizlinget (2012) kaptunk, ami abszolút kedvencem lett, ebből másnap vettünk is egyet.
Közben kaptunk egy kenyérlángost is, aminek vékony, ropogós tésztája volt, a feltét rajta pedig tejföl, töpörtyű és lilahagyma volt.
Ebben az udvari kemencében készültek:
Következő borunk egy Pósta Fuxli (2012) volt. A Fuxli engem megnyert ezen túrán. Nem rosé, de nem is vörösbor, és úgy lehet inni, hogy az ember észre sem veszi a mennyiséget, mert csak úgy “lecsúszik”.
Ezt egy Németh János Kadarka (2011) követte, majd egy Pósta Kadarka (2009). Utóbbi nagyon kellemes illatú volt és határozottan testesebb, mint az előző.
A borok után aztán Németh Janó levitt minket a pincébe és mesélt egy kicsit, borokról, gazdálkodásról és hogy hogyan lett borász. Az ilyen egyéni beszámolókat a túra során nagyon élveztem, mert ettől lett az egész közvetlenebb.
2 – Tüske Pince (12 ha; 24-27e palack) – Dúzsi Tamás Pincészet (36 ha)
Ez nem volt túl nagy séta Németh Janóéktól, gyakorlatilag a szomszéd telek. Itt a társaságunk rögtön el is foglalt egy árnyas padot. Az asztalhoz előbb jött a szóda, majd a paprikás krumpli valami fenséges fehér köménymagos kalácsszerűséggel, amiért mindannyian odáig meg vissza is voltunk.
Első borunk itt egy Dúzsi Olaszrizling volt (2012), amit egy Tüske Siller (2012) követett. A Sillerről a csajos, nyári esték jutottak eszembe, biztos vagyok benne, hogy kiváló kísérőjük lenne. Majd jött a Tüske virághegyi Kadarka (2011) és végül a Dúzsi Kadarka (2011). Nekem ez volt az abszolút kedvencem a kadarkák közül, úgyhogy nagyon sajnáltam vasárnap reggel, hogy a megvásárolható borok listájában nem volt benne.
3 – Sebestyén Pince (12 ha; 60-70e palack) – Bodri Pincészet (25 ha; 150e palack)
Itt már meg kell említenem, hogy mire ideértünk már 8 dl boron voltunk túl, úgyhogy én részemről kezdtem igen jó kedvemben lenni és egyre kevesebbet jegyzetelni, ellenben egyre többet beszélni. Azt hiszem, hogy a hőség is itt hágott tetőfokára, úgyhogy a bort még mindig mértékkel, a szódát viszont mértéktelenül kezdtük fogyasztani.
Egy Sebestyén Fuxlival (2012) kezdtünk, persze csak a szóda után. Részemről ez is nagyon ízlett. Itt uborkás zsíros kenyeret kaptunk, amit a borokhoz és a beszélgetéshez aztán el is csipegettünk.
Következő borunk Bodri Siller QV (2012) volt és én részemről itt kezdtem el lemaradni, mert ezt még meg sem ittam már hozták is a Bodri Kadarkát (2011), amiről az őszi esték jutottak eszembe, majd ezt is sebtében kiittam és jött a Sebestyén Iván-Völgyi Kadarka (2012), amit aztán szódával felöntve fröccsnek elvittem magamra az útra a következő pincéig. Na így értem, hogy lemaradtam.
Pedig borozás közben még Sebestyén Csaba is megérkezett az asztalunkhoz, ő is beszélt egy kicsit a borairól és még arra is volt időnk, hogy a természetet is megcsodáljuk.
4 – Fekete Borpince (9 ha; 50e palack) – ifj. Márkvárt János (10 ha; 15e palack)
Itt volt egy kis dombmászás, úgyhogy nagy volt az öröm amikor felértünk. Itt is árnyas helyeken voltak a padok, a szekszárdi völgy látványa pedig csodálatos volt. A borkóstolást úgy oldották meg, hogy a pince bejáratánál felraktak egy pultot és ott kellett kérni a következőt, annak függvényében, hogy ki hol tart.
Márkvárt Olaszrizlinggel (2011) kezdtünk, amit alapból fröccsnek készítettek el, kivéve, ha valaki tisztán kérte. De az az igazság, hogy nem sokan voltak, a fröccs igen jól esett mindenkinek.
Az asztalról el lehetett venni a tepertőkrémes kenyereket is.
Már teljesen felhagytam a jegyzeteléssel, itt ittunk Fekete Rozé Cuvée-t (2012), Fekete Kadarkát (2008) és Márkvárt Kadarkát (2008). Közben a lugasban hűsöltünk és egy pince sétára is lehetőségünk volt.
És ha az amúgy 16 féle megkóstolt bor nem lett volna elég, valahogy az asztalunkra került egy Fekete Zweigelt válogatás is (2009) egy doboz kézműves bonbonnal. Ez nem volt benne a listában, úgyhogy megvásároltuk és elfogyasztottuk közösen. Azt kell mondjam, hogy nem csalódtunk.
5 – Heimann Családi Birtok (21 ha; 130e palack) – Eszterbauer Borászat (20 ha; 75e palack)
Az ide indulás előtt a többiek mondták, hogy egy kis domb mászás vár ránk míg felérünk. Mit ne mondjak, a távolság nagynak nem volt nevezhető, de a meleg és a bor a fejekben megtette a hatását, aminek a következménye az volt, hogy mindannyian rohadtul örültünk, hogy felértünk és “megpihenhetünk”.
Útközben néhányan a túrázok közül nem állták meg, a csipegetést az egyik meggyfáról. Az öreg néni haragját aztán mi kaptuk, hogy mindenki az ő meggyét eszi és hogy milyen udvariatlanok vagyunk és hasonlók. Tisztára olyan volt, mint gyerekkoromban; sajnáltam a nénit, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a kuncogást.
Heimannéknál aztán palóc levest kaptunk egy szelet kenyérrel. Itt már arról is elfelejtkeztem, hogy fényképet csináljak róla, de biztosítok mindenkit, hogy jóféle volt.
A borkóstolást egy Heimann Fuxlival (2012) kezdtünk majd egy Kadarkával (2012) folytattuk.
Közben itt is volt lehetőség pincét látogatni, ki nem hagytuk volna. Heimann Zoli beszélt nekünk a boraikról, a kezdetekről, hogy most miket csinálnak és hogy náluk igazából a felesége a borász és hogy a fiaik azok, akik az újításokat szorgalmazzák és sürgetik.
A pince beszélgetés egy órásra sikeredett, mert a bor aztán megindult a fejekben és kialakult valami kulturált vita szerűség, és ahogy észrevettem Zoli ezt nem bánta. Válaszolt a kérdésekre, és meghallgatott mindenkit, aztán elmondta a véleményét ő is, meg diplomatikusan helyre tette azt, akit kellett.
A vita téma az volt, hogy:
- a különleges jó magyar bort miért nem visszük külföldre, miért kell nekünk is azokat a fajtákat készíteni, amit mindenki más is készít? A válasz az volt, hogy azt a néhány évet, amíg külföld is megismeri egyáltalán a magyar borokat, túl kellett élni, és azt csak azokkal a fajtákkal lehetett. És amúgy is, kinek lett volna/vagy van pénze reklámozni külföldön a különleges magyar bort, amikor országimázsra sem jut (és még nagyon sok másra sem sajnos) és hogy
- kell-e egyáltalán nekünk külföldi piac? Szerintem ez rohadt hülye kérdés. Persze, hogy kell.
Szóval komoly vita volt, aminek aztán Heimanné vetett véget, mert már utánunk jött, hogy mi történt velünk, hogy ilyen sokáig lent vagyunk.
Ezúttal már az asztalnál egy Eszterbauer Napszámos Kadarka Sillert (2012) és egy Nagyapám Kadarkát (2011) kóstoltunk. Finom borok voltak és egyikünk a cimkék hátulján lévő rövid történeteket is felolvasta, amik mindenkinek nagyon tetszettek. A címke képek és a történetek áthozták a borászat családias hangulatát néhány generációra visszamenőleg.
Ugyan az utolsó pincén is túl voltunk, a túra még nem ért véget, mert kultur programként mi még kisétáltunk a kilátóhoz is.
Utána lementünk a városba, ahol a Kiskorzó téren volt valami zene-bona és mi még azért ott is vettünk közösen egy üveg Németh János Deviant Syrah-ot (2011).
Végül egy pizzázóban kötöttünk ki, ahol a pizza finom volt, vékony tésztás, nem túl sok, de tartalmas feltéttel úgy, hogy a tésztája még ropogós volt. Élveztük a társaságot, de a szúnyogok kikezdték az idegeinket, úgyhogy fogtunk egy taxit és visszamentünk a szállásra.
Ahogy néztem gyakorlatilag 12 órán keresztül ettünk, ittunk és jól éreztük magunkat. Hiába, élni tudni kell. :)
Másnap reggel aztán minden bajom volt. Rohadtul fájt a fejem, ami azért furcsa, mert egyáltalán nem vagyok fejfájós és sikerült úgy megfáznom, hogy a hangom is elment és 4 napig beszélni is alig bírtam. Tisztára mintha másnapos lettem volna, mert reggelizni a panzióban nem bírtam, hazafelé meg rámtört a farkas éhség, miközben azon gondolkodtam, hogy azért minden perc megérte az előző napban.
Reggeli után aztán csatlakoztunk egy másik párhoz és megnéztük a Takler pincét is, ha már ott voltunk. Azt mondanám, hogy ez tűnt a legmodernebbnek azok közül, amiket láttunk. Itt is a fiúk hozzák és szorgalmazzák az újításokat. Praktikus az, ahogyan a hordókat állványokra pakolják. Gyakorlatilag a legalsó kihúzható anélkül, hogy a fölötte lévőket meg kéne mozdítani.
Nekik lent a pincében van egy dísztermük is, ahol a kóstolóikat tartják és amit magán bulikra is ki lehet venni. A terem gyönyörűen díszített, fa bútorokkal van berendezve és nagy előnye az, hogy fűtött is.
Hazafelé még beugrottunk a Kávé Házába egy kávéra és citromos sütire, vettünk néhány üveg bort az előző nap kóstoltakból aztán hazafelé vettük az irányt.