Erről a filmről Világevőnél olvastam. Ferran Adria, főzés, el Bulli; egyértelmű volt, hogy meg fogom nézni valamikor. Ez néhány napja meg is történt. Ugyan nem terveztem belőle külön cikket írni, de annyira lenyűgözött, hogy úgy gondoltam, érdemes.

A film azzal kezdődött, hogy az egész éttermet becsukták, és összepakolták, vége volt a szezonnak. Meg is zavarodtam egy pillanatra, hogy akkor ez most miről is szól? Egy bezárt étteremről? De miért kell ebből filmet csinálni?
No, aggodalomra semmi ok nem volt, ugyanis néhány perccel később már Barcalonában pakoltak ki egy lakásban. A munka ott folytatódott tovább a télen. A következő szezonra kisérleteztek az ételekkel fél éven keresztül. Nulláról indultak, mindent lefényképeztek, mindent leírtak és dokumentáltak. Télen dolgoztak olyan alapanyagokkal amiknek nyáron és kora ősszel lesz szezonja. Beszéltek a szállítókkal, kóstolgattak, teszteltek, menüsorokat állítottak össze és csillagozták az étleket. Ez volt az egyik kedvenc jelenetem a filmben, amikor állnak a papírral teleragasztott fal előtt és egy, kettő vagy három csillagot rajzoltak rá. Csak a három csillagosok mehettek az étlapra. Ez a fajta szelektálás számomra új és meglepő volt.

Aztán megint összepakoltak és mentek vissza az étterembe, ahol megint kipakoltak, felépítették a csapatot, a pályákat, az induló menüt, és persze betanították az embereket. Minderre volt 2 hetük nyitásig. Nem hittem el, hogy kész lesznek, de mint minden ilyen színvonalon, ez is szervezés kérdése. Ez alatt a két hét alatt a konyha megtanulta a forgatókönyvet az elkövetkezendő 6 hónapra.
A szezon alatt az étlap és az ételek is változtak, nem ugyanaz a menü volt végig. Eszméletlen ebbe belegondolni, hogy mi munka van ez mögött.

A másik kedvenc részem a filmben amikor Ferran végigeszi a saját menüjét egyedül a konyha melletti asztalon. A főszakácsa a fal mellett lapulva izgul minden egyes fogásnál, hogy mit fog mondani. Ferran arcáról persze semmi nem olvasható le. A menü végén végül elmosolyodik és azt mondja, hogy meg tudják tartani a csillagokat abban az évben is. És akkor a főszakács megnyugszik és együtt örül vele.
Megdöbbentő, hogy a tizensokadik év után is mindannyian úgy izgulnak azért, hogy megtartsák (vagy újra megszerezzék?) azokat a csillagokat.

A film végén egy fotózást is bemutatnak, majd a képeket a menüvel. Szájtátva néztem végig. Aztán megint összepakoltak és már nem nyitottak ki. Ami a vendégek szempontjából kár, az enyémből meg szomorú, mert nem voltam nála enni soha. De a filmet végignézve megértem, hogy miért döndött úgy, hogy ennyi. Ő mind a tizensok évig ott volt, velük dolgozott és örült a konyhán, kivette a részét a munkából ő is. Nem csodálom, hogy “elfáradt”.

A taktika a következő lesz, amit folytatni fogunk vele kapcsolatban: figyeljük a médiát és amint arról hallunk, hogy nyitott egy új, ilyesmi színvonalú éttermet, azonnal asztalt fogunk foglalni. Mire úgyis odajutunk (gondolom 2-3 hónap) addig az utazást, meg minden mást is, meg tudunk majd szervezni.

A filmet ajánlom mindenkinek, akit érdekel a csúcsgasztronómia. Mások lehet unalmasnak találják majd, főleg az elejét.