Azért írom, hogy rejtett, mert ezek azok a dolgok, amik nem jönnek egy turistával szemben, ha erre jár. De azért mindegyik angol. A finomság részét pedig mindenki döntse el saját maga. :)
Három dologról fogok írni, ez a “Chip Butty”, a “Marmite” és a “Branston Pickle”. Mind a hármat akkor kóstoltam, amikor már több, mint egy éve itt voltam. Az angol kollégák bátran és büszkén ajánlgatták őket, hogy ezek is hagyományos angol ételek és mindenképpen meg kell kóstolnom őket.
“Chip Butty” – Magyarul sült krumpli szendvicsnek lehetne fordítani. A “chip” a “chips” azaz sült krumpli szóból ered, a “butty” pedig a szendvics másik elnevezése.
A Riverside Brasserie-ben dolgoztam, amikor a főszakács felvette, hogy együnk egy “chip butty”-t reggelire. Kérdezte, kérek-e. Mondtam, hogy fogalmam sincs, hogy mi az, úgyhogy ez számukra egy igennel volt egyenlő. Elmagyarázták, hogy ez sültkrumpli kenyérben sok vajjal és ketchuppal. Nem akartam mondani nekik, hogy ez írtó rosszul hangzik, de azért kíváncsian vártam a végeredményt.
Elkészítése: egy rozmaringos fehérkenyeret felszeleteltünk, megkentük a szeleteket rengeteg és még attól is több vajjal, az egyik szeletre ráraktuk a forró háromszor sült krumplikat, telenyomtuk ketchuppal és a tetejét egy másik szelet (vajas) kenyérrel zártuk. A legfontosabb dolog a készítésénél, hogy a burgonya forró legyen, így az megolvasztja a szendvicsben a vajat.
Evés közben elmesélték, hogy ezt eredetileg fehér toast kenyérből kell csinálni. Itt jöttem rá, hogy a fentebb leírt recept a chip butty puccos kivitelezése volt. Továbbá említették azt is, hogy ez főleg koleszos kaja, mert a diákoknál az a 4 dolog, ami kell hozzá mindig megvan. Az angol fiatalság másnaposan is gyakran fogyasztja.
A felét sikreült nekem is begyűrni, a maradék pedig ment a kukába. Kérdezték, hogy ízlett-e, mire csak udvariasan azt válaszoltam, hogy “Nem lesz a kedvencem, mert elég nehéz étel.” (És a szénhidrát tartalmát még nem is említettem!) Az első és utolsó alkalom volt, hogy ettem.
Marmite – brit termék, amit élesztő kivonatból készítenek. Sűrű, ragacsos barna “krém” nagyon intenzív illattal és erős ízzel, ami egyébként még extrémen sós is. A cég reklámszlogenje az, hogy “Szeresd vagy utáld.” (“Love it or hate it.”)
Még mindig a Brasserie-ben dolgoztam, amikor egy másik reggel a másik kollégám kérdezte meg, hogy van-e kedvem mamite-os pirítóst reggelizni. Megintcsak pislogtam és kérdeztem, hogy mi az a Marmite.
Elkszítés: megpirítottunk egy szelet toast kenyeret (ez valami betegség náluk, hogy mindenhez ezt esznek) megvajaztuk, majd megkentük vékonyan marmite-al.
A kollégám kihagsúlyozta, hogy vékonyan kenjem, mert nagyon tömény.
Nem fejezem ki magam eléggé, ha azt mondom, hogy rettentes volt. Ennek a cuccnak olyan íze van, mintha 10 Maggi húsleves kockát felolvasztanánk 1 dl vízben és azt kéne enni. Egyből megértettem, hogy miért ez a cég szlogenje. Ezt tényleg csak szeretni vagy utálni lehet, kettő közti átmenet nincs. Szomorú vagy sem, de én az utóbbi csoportba tartozom. Azóta sem ettem, és nem is tervezem.
Amúgy használják főzéshez és szószok készítéséhez is. Akkor lehet, hogy finomabb, mert az íze nem olyan koncentráltan van jelen. Ezt eddig még nem próbáltam ki.
Akit bővebben érdekel a történet, gyártás, felhasználás, itt olvashat még róla.
Branston Pickle: szintén brit termék, a “Branston” a márkanév a “pickle” pedig savanyúságot jelent. A márka ezzel a termékkel vált ismertté, gyakorlatilag egy ropogós zöldséges chutney.
Már a HH-ben dolgoztam, amikor az ottani kollégáim megkérdezték, hogy ettem-e már ilyet. Mondtam, hogy nem és kérdeztem, hogy mi ez. Erre ők is elkezdték mondani, hogy ez mennyire brit, meg fantaszikus, meg a gyerekkori élmények és a többi… A vége az volt, hogy mondták, hogy minden szupermarketben lehet kapni, úgyhogy vegyek és kóstoljam meg. Erre aztán bológattam és aztán jól el is felejtettem.
Néhány hét múlva jöttek megint, hogy megkóstoltam-e már. Mondtam, hogy nem, mert teljesen elfelejtkeztem róla. A következő héten egyik reggel elém álltak mind a ketten, hogy van valamilyük a számomra. Na fene, még félig aludtam, amikor az öltözőben a kezembe nyomtak egy üveg Branston Pickle-t, hogy most már tényleg kóstoljam meg. :) A szupermarketben amúgy 40 percig keresték, mire megtalálták, aztán ugrálva mentek a kasszához örömükben, akkor meg majdnem elejtették. Egyből mosolyt csaltak az arcomra. :)
Aztán napközben folyamatosan kaptam az étekezési tanácsokat, hogy hogyan kell ezt brit módra enni. Sajtos szendviccsel, pitével, de egyszerűen csak cheddar sajtot bele mártogatni snack-ként is pazar. Elhatároztam, hogy a következő szabadnapomon megkóstolom mindegyikkel, brit módra, ahogy kell.
Vettem hozzá jóféle cheddar sajtot, amit batonokra vágtam, csináltam kétféle sajtos szendvicset, az egyiknél megprítottam azt a rettentes toast kenyeret, a másiknál csupán csak összeraktam a szendvicset és vettem egy pitét is. Ez csirkés volt, mert malac husisat nem találtam sehol. Aztán nekiestem.
Először megkóstoltam magában. Finom volt, de azért annyira különlegesnek nem éreztem, meglepődtem, amikor éreztem, hogy a zöldségek ropognak benne. A pitével egyáltalán nem ízlett, a sima sajtos szendvicsben utáltam a toast kenyeret, a pirított sajtossal viszont ízlett. Ez az egyetlen módja, hogy ezt a kenyeret meg lehessen enni, a savanyúság pedig jó volt ahhoz, hogy a szendvics ne érződjön olyan száraznak. A végén a sajtokat is belemártogattam, ahogy mondták, de az nem adott nekem akkora ízélményt, mint amit vártam. Inkább csak egyszerű ízeket, de el tudom képzelni, hogy a gyerekeknek uzsannaként ennyi elég. Különben a kollégáim sem hivatkoztak volna azokra a bizonyos gyerekkori emlékekre.
Ahhoz, hogy ezért valaki így rajongjon britnek kell születni és gyerekkortól kell enni. El tudom képzelni, hogy ők ugyanígy éreznének, ha elkezdenék áradozni nekik a gyerekkorombeli párizsis zsömléről, amit a mai napig boldogan tömök a fejembe, ha otthon vagyok.
