Mielőtt 2021 novemberében bementem a pubba az önéletrajzommal párszor elmentünk előtte kocsival, Facebookon is követtem őket, így maga a hely nem volt idegen. A beszélgetésen arra számítottam, hogy majd egy nekem nem annyira szimpatikus férfi főszakács fogad majd. Ennek ellenére egy fiatal csajjal és a házaspár tulajdonosokkal ültem szemben.

A nem annyira szimpatikus főszakácsot azonnali hatállyal (egy héttel korábban) kirúgták és a sous chefje (a fiatal csaj) lett a főszakács. Gyakorlatilag bele lett nyomva a pozícióba.
Nem akarta elvállalni, de tekintve, hogy ott voltam én, mint tapasztalt szakács, (mentálisan összetörve, de ezt ők nem tudták) úgy gondolta, ad az egésznek kifutási időt.

Elkezdtem tanítani. Gyakorlatilag mindenre, amit egy főszakácsnak kéne csinálnia (papírmunka, étlap árkalkuláció, haszon, elábé számítás) meg főzni is. Sokan kérdezték tőlem, hogy miért csinálom, ebből én mit nyerek. Szakmailag semmit. De nem akartam olyan helyen dolgozni, ahol darabos karfiol pürét csinálnak, mert nincs megfőzve eléggé, nincs turmixolva eléggé, nem adnak hozzá vajat, hogy selymesebb legyen, majd utána nincs átpasszírozva szűrőn. Vannak időszakok az életben amikor muszáj másokat tanítani, még akkor is, ha úgy érzed, hogy a te tudásodból kapaszkodtak fel. Mert amúgy lássuk be, különben mi a francot kezdek a Michelin csillagos főzés tudományommal egy helyi kiskocsmában Norfolk közepén? (Majd fogok vele kezdeni valamit, erről később, de akkor ez volt.)

Mindent együtt csináltunk. Ha probléma volt addig rágtam a fülét, hogy mondja meg a tulajoknak, amíg összeszedte a bátorságát, odaállt és elmondta nekik. Nem kell mindig, mindenre igent mondani. Lehet nemet is. És lehet érvelni is, hogy miért nem a nem. Volt egy pont, amikor döntés úgy nem született, hogy a véleményemet ne kérdezték volna meg. Élveztem ezt a rózsaszín felhőben lévő állapotot, mert nagyon sokat számított, hogy mit gondolok, de nem nekem kellett tartanom a hátam a dolgok miatt. A 2022-es nyár életem egyik legjobbja volt = gondtalan láblógatás.

Semmi nem tart örökké. 

Angliában a nyári szünet 6 hét. Én ebből 3-at ki szerettem volna venni szabadságba. Először az volt a terv, hogy Mo-on fogjuk tölteni az egészet, de végül úgy döntöttünk, hogy kocsival elmegyünk Horvátországba másfél hétre, majd 5 napot Mo-n leszünk és úgy jövünk vissza Norfolkba. A 2020-2021-es évek után szükségünk volt pihenésre, amikor semmi közünk nincs a mindennapokhoz. (Nincs mosás, nincs főzés, nincs takarítás, nincs nagybevásárlás, nincs házfelújítás, nincs ezt meg ezt kell még elintézni.) A 3 hetet sokkallták így csak 2.5 hétre engedtek el. És újra itt voltam, amikor jött a folyamatosan az orrom alá dörgölése annak, hogy a főszakácsnak 10 napot kell egyszerre dolgoznia azért, hogy engem helyettesítsen.

Fél év alatt a biznisz eljutott oda, hogy a konyha kizárólag 2 ember jelenlétére épült. Az enyémre és a főszakácséra. Nem akartam bunkó lenni és a főszakács orra alá dörgölni, hogy amikor a Hinds Headben dolgoztam, rendszeresen dolgoztam 10 napokat egybe. (Az egyik héten hétfő-kedd a szabadnap, a másik héten szombat-vasárnap, a közte lévő 10 napot pedig le kellett nyomni.) Mostanra képes voltam elengedni és túllépni rajta. Giga-mega nyaralás volt, ami a Platán Gourmet-ban elfogyasztott vacsorával ért véget.

Ezek után gyakorlatilag minden egyes szabadság kérelmemre, ami hosszabb volt, mint egyszerre 6 nap, szájhúzás volt. Ez elkezdett nagyon zavarni. Az idill kezdett megbomlani.

Szeptemberben a főszakács megnyert egy országos versenyt. A döntőbe jutással rengeteg helyi sajtó figyelmet kapott, és nagyon sok megkeresést is más helyekről. Ügynökségektől lehetőségeket tekintve. A versenyen azokat a dolgokat emelték ki pozitívként, amiket tőlem tanult. Ellentmondást nem tűrően mondtam neki a verseny előtti utolsó műszakunkon, hogy bármilyen húst választ/kap PIHENTESSE. Bármilyet. Furcsán nézett rám, de megcsinálta.
Nagyon büszke voltam rá, meg magamra is, mert egy közepes teljesítményű fiatal szakácsot megtanítottam rendesen főzni.
A verseny után pár héttel a főszakácsot megkereste egy távolabbi, de szintén norfolki pub, hogy menjen oda főszakácsnak. Felújítás alatt volt az épület és teljes csapatot kerestek. A szituációt bonyolulttá tette, hogy ők engem is megkerestek és ahogy őt, engem is főszakácsnak akartak interjúztatni.
A főszakács és az én viszonyom a pubunkban eléggé adott, mert szerződések alapján ő főszakács, én részmunkaidős helyettes vagyok. A pubon kívül nyilván ez nem releváns ezért elmentem az interjúra. Jól sikerült. Azt mondták, hogy ők úgy érzik, hogy én rengeteget tudnék hozzátenni ehhez a helyhez, majd megkérdezték, hogy a főszakács eljönne-e a helyettesemnek. Valószínűleg nem.

Mivel nem tudtam milyen kommunikáció volt köztük és a főszakács között elmondtam neki, hogy voltam ott interjúzni én is ugyanarra a pozícióra, mint ő. Nagyon kiakadt. Azon is, hogy nem mondtam el neki, hogy megyek (3 hete nem láttam személyesen, én sms-ben pedig ilyenről nem kommunikálok) és azon is, hogy ugyanarra a pozira interjúztattak, mint őt. El kellett magyaráznom neki, hogy ha az ő üzleti szempontjaikat nézzük akkor valószínűleg ők még tucatnyi másik szakácsot is interjúztatni fognak, mielőtt visszaszólnak. Ez eszébe se jutott, ő úgy gondolta, hogy a pozíció már az övé. Nagyon naivan rám nézett és azt mondta, hogy ‘ő ugyanilyen helyzetben nem ment volna el’. Aranyszívem rajtam keresztül most értette meg, hogy a világ igazából hogy működik. (Egyikünknek sem szóltak vissza.) 

Az idill tönkrement.

Már nem kérdezte meg a véleményemet dolgokról, viszont ha elmondtam meghallgatta. Egy idő után az is zavarta, ha elmondtam, és inkább terelt. Mert ez az ő konyhája, ő így vezeti és majd ő megoldja.

Temetés miatt, családi okokból az októbert Mo-n kellett töltenünk. Elmondtam nekik, hogy mi történt, aránylag részletesen, és megkértem őket, hogy a családi problémáimra tekintettel hadd vegyem ki a hátra lévő szabadság napjaimat akkor, mert dolgunk van. Összesen 11 nap lett volna. Azt is elmagyaráztam, hogy Marcit nem szívesen vennénk ki az iskolából ez miatt, így meg vagyunk kötve olyan szempontból, hogy mikor utazhatunk. Októberben rekord számú extra műszakra írtak be, mert a konyha egyéb tagjai is szabadságra mentek és nem volt helyettesítés. És sajnos nem tudnak 11 napra elengedni, mert a főszakács nem tud annyi napot egyszerre dolgozni, az túl sok neki. És amúgy is nagyon rosszkor megyek el, mert az pont őszi szünet és akkor nagyon sokan lesznek. Nem tudnék hamarabb visszajönni? 

Igazából ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy a tulajdonsok, a látszat ellenére, egészen addig megértőek amíg az az ő és az üzlet érdekeit szolgálja és leszarták, hogy az én családomban egy másik országban milyen tragédia történt és ezt a traumát és a következményeit nekem fel kellene valahogy dolgozni.

Amikor aláírtam a szerződést, megfogadtam, hogy mindig, minden körülmények között a családom lesz az első. Nyomasztás ide vagy oda. Ez brutális teszt volt, de megmondtam nekik, hogy 10 napra akkor is el kell menjek.
Én ilyen határozottan még soha nem álltam ki magamért. Nem volt más választásuk, nem örültek, de megoldották.

Engem a legjobban az bosszantott, hogy a főszakács nem nyomta őket extra szakácsért. Azt sem vetette fel, hogy nem egészséges az, hogy az egész cég rá és rám épül. Miért tette volna? Nem tudta, hogy ez igazából a konyhája vezetéséhez tartozik. Ujjal mutogatni a tulajokra és azt mondani, hogy ez az ő felelősségük és lenyomni a 10 napot sokkal egyszerűbb, mint szembenézni a problémával.

A karácsonyi időszakban nagyon ritkán dolgoztunk együtt, de amikor igen volt egy pár alakalom amikor a személyzet hozzám jött oda kérdésekkel és nem hozzá. Ő frusztráltan közölte emelt hangon mindenkivel, hogy ő a főszakács és ha bármi probléma van hozzá kell menni, nem hozzám. Most én erre mit mondjak? A probléma elkerülést alkalmazva bementem a hűtőkamrába és a kommunikáció többi részét hallani sem akartam.
A barátnőm ezt a szituációt úgy foglalta össze, hogy ‘a hiúságát bassza az, hogy te ott vagy’.

Decemberben beírtak extra műszakra, amikor Marcinak téli szünete volt. Nem örültem, udvariasan meg is mondtam, hogy nem szeretnék extra napot vállalni és nekem arra a napra ebben a hónapban (nem januárban, amikor ki tudnák adni) szükségem lenne. A válasz udvariasan az volt, hogy HA találnak valakit a konyhára, ki fogják adni.

Nem találtak.

Én eddigre megembereltem magam. Zavart az, hogy az extra nap elvárás lett és beírtak úgy a beosztásba pluszba, hogy meg sem kérdeztek róla, hogy meg tudnám-e csinálni. Én nagyon jól be tudom osztani az időmet, nincs szükségem rá, hogy mások csinálják helyettem. Elmondtam nekik, hogy nem szívesen csinálom meg. Volt egy megbeszélésem az egyik tulajjal. Az elveimért kiállás a munkáltatóm felé új fokozatra lépett és a beszélgetés ott csúcsosodott ki, amikor a szemébe mondtam, hogy ‘neked azt kell nézned, hogy mi a legjobb a cégnek, nekem pedig azt, hogy mi a legjobb nekem’. Ezzel azért nehezen tudott mit kezdeni. Érdekes, meg tudták oldani, hogy kiadják azt a napot, ami amúgy szerződés alapján járt. Nagyon rosszul esett a lelkemnek, hogy ezért így az asztalra kellett csapni. 

A végletekig ki voltam merülve, megint. 

Januárban találtak egy új szakácsot. DE. (Kapaszkodj.) A főszakács közölte, hogy nem fogja megtanítani neki a meleg pályát, mert mi van akkor, ha felmond és akkor ő az idejét vesztegette. “Szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik.” Mert találtak valakit, akinek van tapasztalata, csinálni is akarja, főzni is tud, meg is kóstol mindent és NEM FOGJA BETANÍTANI, MERT LEHET, HOGY FELMOND … Vulgáris leszek, de én ilyet még nem basztam a 15 éves konyhai pályafutásom során.

A kéthetes áprilisi tavaszi szünetet (2023) Mo-n akartuk tölteni a korábban leírt családi dolgok miatt. 15 nap helyett 10 napra engedtek volna el, mert a főszakács egy péntek-szombat nem tud dolgozni és nem tudják helyettesíteni. Nálam itt telt be a pohár.