Pár hete délután 2 órán keresztül telefonáltam és hívogattam embereket. Mindenkinek ugyanazt kellett elmondanom, majd várni a reakciót. Kivétel nélkül úgy kezdték, hogy “elnézést kérek, de nagyon elfoglalt voltam, így nem volt időm foglalkozni a témával…”. Az utóbbi időben a bloggal én is így voltam.

A nyáron belekezdtem két teljesen különböző projektbe. Az egyik sokkal lassabban alakul(t) úgy, ahogy terveztük, a másik pedig nem arra és nem úgy fejlődik ahogy az eredetileg tervezve volt. Két félig elkezdett üzlettel sem időm, sem energiám nem lett volna valahova elköteleződni dolgozni. De ez csak az egyik része annak, hogy miért nem kerestem másik munkahelyet nyár óta. A másik az, hogy ki kéne találnom és el kellene döntenem, hogy hogyan és merre szeretném a karrieremet tovább vinni a közel jövőben. Mondjuk úgy, hogy ennek pontos meghatározására sem volt kapacitásom, pedig kaptam jó ajánlatokat különböző helyekre, de valahogy egyik sem volt az, amit igazán szívesen csináltam volna.
Elmenni ügynökséges szakácsnak jó választásnak tűnt amíg meglátom, hogy ezek a projektek hogyan futnak ki hosszabb távon, és amíg én is kitalálom, hogy mit szeretnék.
A szakács ügynökségekről a Munkakeresés poszt kapcsán már írtam. Ezúttal annyi volt a különbség, hogy nem teljes munkaidős állást kerestem, hanem olyan helyet, ahol chef de partie-ként időnként beugrom a konyhára segíteni. Engem hivatalosan az ügynökség alkalmaz és addig vagyok egy helyen, amíg ott szükség van rám. A felelősség minimális és ha én egy héten csak 3 napot tudok dolgozni, akkor csak annyit dolgozom és nem tartozom elszámolással senkinek róla. Azért sem, mert a fizetésemet órabérben kapom. Nincs lelki terror a szabadnapok miatt vagy feleslegesen eltöltött órák amikért ott kell maradni. Az ügynök által javasolt helyet nem vagyok köteles elfogadni, sem nekem, sem az engem alkalmazó étteremnek nincs felmondási ideje. Ennek ellenére az ügynök udvariasan megkért, hogy ha egy hely nem tetszik, akkor ne lépjek le csak úgy, hanem legalább a napot fejezzem be és ha tudom, akkor a hetet csináljam végig.
A hátránya az, hogy a konyhákban nem mindig van bizalom az ügynökséges szakácsok iránt. Korábban én is dolgoztam csapnivalókkal, de szerencsére jókkal is.

Az első ilyen hely, ahova mentem London egyik kertes, parkos lakóövezetében volt. Szálloda és étterem volt egyben Temzére néző manikűrözött kerttel, a városhoz képest nyugodt környezetben, horrorisztikus árakkal. Reggel nyolcra kértek, a recepción megmutatták, hogy hol van az öltöző, majd amikor bementem a konyhára találkoztam a román reggeliztetős szakáccsal, majd egy szintén román mosogatóval akik több hónapnyi itt lét után még mindig csak törték az angolt. Azt sikerült elmondaniuk, hogy a főszakács egész héten szabadságon van és a sous chef csak 9-re jön majd. Fél kilenckor berobogott egy másik ügynökséges szakács is, úgyhogy legalább volt kivel beszélgetni. Amikor a többiek is megjöttek, leosztották a munkát mindenkinek, az egyből feltűnt, hogy ez egy nagyon laza hely, az is feltűnt, hogy 6 ember helyett a konyhán csak 3-an vannak a főszakáccsal együtt, mert egyszerre lépett le mindenki, így egy ideje ügynökséges szakácsokkal dolgoznak, mert nincs más lehetőségük. Megszakadni nem kellett, desszert pályára raktak, ha ezt egyáltalán lehetett annak nevezni.
A hét folyamán egyik sokkot kaptam a másik után. Az alapanyag amivel dolgoztak borzalmas volt, megvették a legolcsóbbat mindenből, ami fellelhető Londonban, majd eladták a lehető legmagasabb áron. Az összes étel fáradt és/vagy ízetlen volt, a desszertek pedig nehezek és hatalmasak. Ár/érték arányban az értékelés a vendégek részéről -2 lehetett volna. A főszakács úgy lett főszakács, hogy a korábbi elment, ő pedig már ott dolgozott 5 éve így felajánlották neki, a sous chef pedig úgy lett sous chef, hogy pár hónapja ott dolgozott és gyakorlatilag nem volt más, akit elő tudtak volna léptetni. A menü sem izgalmas, sem kreatív nem volt. Ezek után nem meglepő, hogy halálra untam magam és főleg csak a szememet forgattam. Az nagyon kiverte a biztosítékot amikor megláttam, ahogy a hallal hogy bánnak. Filézve kérték, csapnivaló minőség szintén, majd az egész filét egy fekete kukazsákban egy lepukkadt fagyasztóba rakták. A kiolvasztás pedig az volt, hogy a halat berakták folyó hideg víz alá. Ezen a ponton azt gondoltam, hogy kifordulok az étteremből és azonnal hazamegyek. Nem tettem, mert rendes vagyok. De az ügynökséget felhívtam, hogy jövő héten máshova szeretnék menni, mert én ide vissza nem jövök. Amikor megkérdezték, hogy miért, csak annyit mondtam, hogy a konyha nem kifejezetten az én stílusom. Ismét nagyon udvarias voltam. Erre rettenetesen aggódva felhívták a sous chefet, hogy engem zaklatott-e valaki amiért nem akarok visszamenni. Utána a sous chef jött kétségbeesve, hogy miért nem akarok visszamenni. Neki ugyanazt mondtam, mint az ügynöknek. Nem történt semmi, ne vegye személyesnek a dolgot, de ez a konyha nem az én stílusom.
A péntek esti szervizt pedig a sous cheffel közösen delegáltuk végig, annyira intenzív volt. A vendégkört egyáltalán nem zavarta a csapnivaló minőségű kaja és ez a hely élő példa arra, hogy Londonban tényleg minden szart el lehet adni nagyon sok pénzért.
Az egyetlen jó a hétben az volt, hogy péntek este főztem Matt Damon-nak. :) Aztán inkább nem néztem hátra.

A másik étterem, ahova küldtek, jobb helyen volt, szintén lakóövezet, de egy forgalmas csomópont mellett, így könnyebb megközelíteni. Az étterem össze van építve egy antik bolttal, úgyhogy minden tükör, szék, asztal, kép, mozdítható tárgy eladó. Feltéve, hogy a megvételére van pénz, mert az árak £100-£25000 között vannak. Nagyon stílusos az egész hely. A konyha nagy és pörgős; egyszerű, bisztró jellegű kaját készítenek. Nincs fine dining, nincs extra körítés, nincsenek apró falatkák de cserébe van rendes méretű előétel, főétel és desszert. Ennek a stílusnak is megvan a maga helye és ideje, és ha jól csinálják nincs ezzel semmi gond. Az étterem 60 férőhelyes ez mellé az antik bolt termeit is ki szokták nyitni és berendezni rendezvényekre, ahol 20-100 főre van hely. Ezeket a rendezvényeket családiasan szokták lebonyolítani, ami azt jelenti, hogy 5 főre számolnak egy nagy tál előételt/főételt, azt kirakják középre és mindenki magának szed belőle. Időnként elég sok nyomás van a konyhán, de ha van elég ember, akkor az éttermi szerviz és a rendezvények is könnyen lebonyolíthatóak. A probléma ott kezdődik, hogy nincs mindig elég ember. Ezzel a hellyel amúgy egészen jól elvoltam, mert a saját szintjükön nem csinálták rosszul, amit csináltak és az alapanyagok is normálisak voltak.

A beosztásom is rugalmas volt, mert volt olyan hét amikor csak 3 napot dolgoztam, volt olyan amikor 5-öt, de volt olyan is, hogy elküldtek az esti szerviz előtt, mert nem voltak sokan. Akkor kezdtek gondok lenni amikor a főszakács beszélt velem pár hét után, hogy ők szeretnék ha legalább karácsonyig ott dolgoznék náluk folyamatosan. Mármint nem ügynökségen keresztül, hanem ők adnak nekem közvetlenül szerződést. Egy másodperc alatt levágtam, hogy ez arról szólna, hogy kevesebb pénzért dolgozzak több órát és felejtsem el a rugalmas beosztást. Értem az ő szempontjaikat, de elvártam, hogy ők is megértsék, hogy miért mondok erre nemet. Aztán kezdtem egyre többet ott lenni és egyre jobban belebonyolódni a konyhai/személyes dolgokba még akkor is, ha nem akartam.

Volt egy csajszi, aki végig csinálta a három hónapos sztázsolást a Nomában, majd egy évig dolgozott egy csillagos konyhán Londonban. Utána jött ide. Hamar megtaláltuk a közös hangot, mind a stresszről a csillagos helyeken, mind arról a fajta visszanyomásról, amiről korábban egy három részes cikket írtam. A szexizmusra amúgy is azonnal kinyílik a bicska a zsebemben, de amit végignéztem ezzel a lánnyal kapcsolatban arra nincsenek szavak.
Nagyon kellene erre a helyre is több szakács, de vagy nem jönnek, vagy egyszerűen csak nem akarnak többet fizetni ügynökségtől. Az a három fix ember (a főszakácsot is beleértve) dolgozik 70-80 órát / hét. Szokás szerint mindenki eléggé fáradt és ha erre még rájön a visszanyomós lelki terror, akkor annak általában nincs jó vége. Ez a csajszi esetében úgy nézett ki, hogy hónapok óta abban a hitben tartották, hogy a hideg oldalról át fogják rakni a melegre. Milliószor írtam erről korábban, ezeket a harcokat én is megvívtam, de nincs két ember, aki két hasonló helyzetet ugyanúgy kezelne. A stressz és a folyamatos fáradtság és nyomás miatt az alkalmankénti ‘kólázás’ kezdett szokássá válni nála. Majd volt egy kritikus hét, ami kicsinálta és akkor eléggé kiütötte magát, úgyhogy nem tudott bejönni dolgozni aznap ‘betegségre’ hivatkozva.
Ami történt:
1) Jött egy srác próbanapra, akit a főszakács azonnal meleg oldalra rakott. Ami olyan volt, mintha egy tüskét szúrtak volna a csajsziba. Erről is írtam korábban.
2) Kitalálta, hogy ő jóval alacsonyabb fizetést kap, mint bárki más a konyhán. (Dühös leszek attól, hogy a nőket mindig alulfizetik miközben a társadalom azt nyomatja, hogy egyenjogúság van, amikor kurvára nincs!)
3) Odament a tulajhoz beszélni vele, hogy sem fizikailag, sem lelkileg nincs jól és néhány hétre haza szeretne menni a családjához. Fizetés nélküli szabadságot kért regenerálódásra családi közegben, mert belátta, hogy ez így nem mehet tovább. A tulaj válasza erre az volt, hogy ez a konyha úgy működik, mint egy nagy család és ha ő most elmegy, akkor a fiúkat ergo a ‘családját’ hagyja cserben, és ha el is megy ő nem tudja garantálni, hogy a pozíciója még meglesz, amikor visszajön.

Ezt nevezzük lelki terrornak, de határozottan illik rá a bűntudatkeltés jelző is, ami egy ennyire instabil embernél igen mély sebeket hagyhat. És ez egy nagyon tehetséges leányzó. A nap hátralevő részében az ő lelkét ápoltam, hogy maradjon benne valamennyi tartás, hogy ő több ettől és amúgy sem mindenki kap állás ajánlatokat a Nomából, mert én még a sztázsolásig sem jutottam el, és ő igenis elég jó, és ne foglalkozzon azzal, amit ez a szarházi mond, mert jelenleg a tulajnak van szüksége rá és nem fordítva. Utóbbit nem hinném, hogy belátta, de legalább eljutott arra a szintre, hogy felmondott és ultimátum nélkül közölte, hogy még egy hétig marad és ő utána hazamegy karácsonyig.

Velem annyi volt, hogy a sous chef (akinek fix szerződése van karácsonyig, tehát ő is csak pár hétig marad) egy délutáni beszélgetés kapcsán kijelentette, hogy ő támogatja a női szakácsokat és egyáltalán az egyenjogúságot, majd este takarítás közben erőszakkal kihúzza belőlem, hogy nekem az ügynökség mennyit fizet, mert amikor ő dolgozott nekik akkor ő ennyit és ennyit kapott. A pofám majdnem leszakadt azon, hogy mindenáron be akarta bizonyítani, hogy ő jobb és több nálam. Egyenjogúság mi?

A másik az volt, hogy amikor a csajszi elment, elvárták, hogy a pályáját én vigyem tovább. Ezzel nem is lenne semmi baj, ha megkérdezi a főszakács, hogy a következő héten mennyit tudok dolgozni, ahogy korábban is. Eddigre elvárás lett, hogy 10 műszakot csináljak (kb 72 órát / hét), majd amikor mondtam, hogy nem tudok csak nyolc műszakot, mert szükségem van 3 teljes szabadnapra, az orrom alá dörgölték, hogy a csajszi már nem lesz itt és blabla… Majdnem visszakérdeztem, hogy ehhez nekem mi közöm van? Mert ha jól tudom, semmi. Újabb bűntudat keltés a részükről, az én részemről pedig újabb asztalra csapás, hogy de én akkor sem fogok többet dolgozni, mint 8 műszak. Ez a hely nem ér meg annyit, hogy totálisan kicsináljam magam megint, és ne legyen időm saját magamra vagy az egyéb projektjeimre. A főszakács kb 26 éves, a menüje pedig izgalmas, de nem kiegyensúlyozott és azt sem tudja elkészíttetni jól, mert nagyon sok a negatív visszajelzés a vendégek részéről, amiket általában nem fogad meg. Szervezni pedig egyáltalán nem tud.

Eléggé dühös voltam, hogy ebbe az egészbe megint úgy csúsztam bele, hogy észre sem vettem és most nagyon nehéz kimászni belőle. Továbbá ebből a folyamatos feltétel nélküli elvárásokból, számon kérésekből és kizsigerelésből is elegem van, mert én Londonban nem így működő konyhát még nem láttam.