A pub angol neve hivatalosan “freehouse”, ami szó szerint “szabadház”-at jelent. A normál pub-ok általában sörfőzdék tulajdonában álltak, így csak azok termékeit árulták. A “freehouse” egyik sörfőzdéhez sem tartozott, így joga volt többféle sör árusításához is.
Én a kollégáimtól hallottam róla, hogy mennyire régi, különleges és nagy a házi sör és cider választék. Már maga az a tény, hogy a hely 900 éves múlttal rendelkezik elég volt ahhoz, hogy az érdeklődésemet felkeltse. A többi pedig csak hab volt a tortán.
Egyik barátnőmet megkérdeztem, hogy van-e kedvük eljönni velünk. Az ő barátja amúgy is tősgyökeres angol, hátha érdekli őket. Szerencsére volt kedvük és rá is értek, úgyhogy egy vasárnap délután felkerekedtünk és elmentünk Beaconsfield-be kipróbálni ezt a történelmi sörházat. Asztalt persze foglaltunk, ilyesmit nem bízunk a véletlenre.
Beaconsfield közelébe érve szájtátva bámultam a tájat a kocsiból. Meseszép volt, lankás lejtők, minden csupa zöld, az erdők és a bokrok ébredeztek a téli álmukból a napsütésre, az út széle tele volt vadvirágokkal, lovak és bárányok legelésztek az elkerített legelőkön, a házak pedig úgy néztek ki, mintha odarajzolták volna őket. Aszfalt és az autók nélkül kb. 300 éve ugyanígy nézhetett ki, ha épp nem volt háború. Az ismerőseink motorral jöttek, úgy gondolom az élmény is egy kicsit közelebbi lehetett.
A pub amúgy a falu szélén volt, mellette hatalmas parkoló és az erdő eleje. Ott ki volt rakva egy tábla, hogy merre lehet menni kirándulni, ha valaki ezért jön. A hely hatalmas terasszal rendelkezik, ami masszív fa bútorokkal van berendezve.
Az már kívülről is látszódott, hogy az épület hatalmas. Belépve viszont minden szűknek érződött és a kinti szikrázó napsütés ellenére majdnem sötét volt.
Mi az egyik kisteremben az ablak mellett kaptunk asztalt.
Gyakorlatilag egy kis kiugró rész volt az egész épületből, amiben körben szivacsos pad volt, rajta sok párnával és egy picike asztallal. Az a sarok akkor is zsúfoltnak tűnt, ha nem volt ott senki, hát még így, hogy leültünk oda először ketten majd négyen
Kiszolgálás csak a pultnál volt, általában azonnal fizetéssel. Erre volt egy olyan lehetőség, hogy ha az étkezés végén szeretnél fizetni, akkor nyithatsz egy számlát magadnak a rendszerükben, amihez kapsz majd egy kinyomtatott számot. Erre a számra kell aztán ételt, italt rendelni. Ezért cserébe kérnek letétet, ami leggyakrabban a bank kártya.
A hely persze dugig volt, minden talpalatnyi helyért meg kellett küzdeni a pultnál. Kitaláltuk, hogy mit iszunk, én egy házi sör mellett döntöttem, Zsolti pedig az egyik házi cidert választotta. Mire visszaértem az asztalunkhoz az már nem volt üres. Két fickó betelepedett oda, mondván az egy szabad asztal, ha nem ül ott senki. A lehető legudvariasabb formámat elővéve próbáltam elhajtani őket, mire az urak biztosítottak róla, hogy nyugodtan csatlakozhatok hozzájuk. Oh, hát én nem éppen erre gondoltam, szerencsére vették lapot és leléptek, nekünk meg volt megint asztalunk. :)
A cider is meg a sör is finom volt, mindkettő nagyon light-os, nem az a markáns, fejbevágós fajta. Italoknál nagyon bő választék volt mind sörből, mind ciderből. Pl.: ittunk gyömbérsört és gyümölcs-sört is.
Az étlapok egy része kinyomtatott volt, másik része pedig fénymásolt helyenként ital és/vagy ételfoltokkal. Szinte az összes jelenlévő tételt ismertem, a főételek nagy része pedig (roast) sült volt a vasárnapra való tekintettel (Ez itt a hagyományos vasárnapi ebéd/vacsora).
Az étlapon elég nagy gyerek menü is helyet kapott.
Előételnek hárman kishalakat (whitebait) kértek, amik ropogósra voltak sütve és egy zöldfűszeres majonézes mártogatóssal érkeztek. Kihangsúlyozták, hogy ez mennyire finom volt, mindenki meg volt vele elégedve.
Én hagymalevest rendeltem, ami szerintem csodásan nézett ki. Gőzölgő, forró, tele volt krutonnal és a sajtot sem sajnálták a tetejéről, ami aztán az edény oldalára is ráolvadt. De ez ennél a levesnél egyáltalán nem zavart, amúgy sem lehet szépen enni a nyúlós sajt miatt. Az íze is remek volt.
Rendeltünk még 2 kosár kenyeret és vajat is, amire aztán háromszor emlékeztettük a felszolgálókat mire megkaptuk és az evőeszközöket, szalvétákat is elfelejtették kihozni az előételekkel. Látván, hogy nincs remény, a tömegre való tekintettel utóbbiakkal kiszolgáltuk magunkat.
Főételeknél a fiúk vasárnapi sült marhát kértek. Két nagy szelet teljesen átsült marha hús volt a tányér alján, gravy mártással, burgonyával, édesgyökér pürével, kelkáposztával, tartló- és sárgarépával és yorkshire pudinggal. A húsról nincs sok mindent mondani teljesen átsült vékony szelet marha melegen, szerintem a gravy borzasztó volt, a zöldégek “oké”, a yorkshire puding pedig nagyon finom.
Barátnőm bárány májat kért burgonya pürével, amihez még járt gravy mártás és egy szelet sült bacon. Itt megkérdezték, hogy hogyan szeretné sütettni a májat, mediumra kérte. Elmondása szerint finom volt, az adag pedig olyan nagy, hogy a maradékot elcsomagoltatta.
Én cézársalátát ettem. Volt lehetőség az előételekből nagyobb adagot kérni főételnek, így én azt választottam. A salátán alig volt szósz, a csirke pedig langyos és nagyon száraz volt. Gyanításom szerint előző napi sütés volt, aminek a rendes megmelegítésével sem bajlódtak túl sokat. A saláta tetején csíkokra vágott bacon volt. Részemről erősen felejthető főétel.
Desszertnek Zsolti rendelt csoki brownie-t fagyival. A süti kiváló volt, neki meg amúgy is remek érzéke van ahhoz, hogy mindig kiválassza a legjobbat.
A fagyi mindhárom desszertnél ugyanaz volt, szerintem vanília, de abból is valami nagyon olcsó bolti fajta.
Én “almás morzsát” (apple crumble) kértem, ami meleg helyett csak langyosan érkezett és a szottyos középső morzsa réteg megvolt benne, de a bajom az volt vele, hogy a tetején a ropogósnak a helyén is ugyanilyen volt, így az egésznek olyan íze lett, mintha félig nyers tésztát ettem volna langyos almával. És az annyira nem nyűgözött le.
Az angol barátunk a csoki szuflé mellett döntött. Szerintem elég jól nézett ki, a fagyi meg csak azért olvadt el, mert a forró tányérra rakták rá.
Ő is boldogan eszegette egészen addig, amíg a közepére nem ért, ahol rájött, hogy folyósságnak nyoma sincs, helyette ehet hűtő-hideg csokit. Kellemetlen. Barátnője bíztatta, hogy ez nem fair, küldje vissza. Ez mondjuk jogos lett volna, ő meg azzal érvelt, hogy már a felét megette. Igen, de ahhoz, hogy rájöjjön, hogy nincs megsülve normálisan a közepe egy szuflénak meg kell enni a felét, mese nincs. És amúgy is, egyébként nagyon finom. Na, gondban voltak, és akkor rám nézett majdnem kétségbeesetten, hogy mit csináljon.
Azt javasoltam neki, hogy ha nem akarja visszaküldeni, akkor ne tegye, de a felszolgálóknak attól még elmondhatja, hogy a desszert közepe hideg volt. Az ilyenek általában visszajutnak a konyhára, így a következő adagnál már tudják, hogy jobban figyeljenek. Ezzel panaszkodik, (de azért mégsem panaszkodik) és az egész szituáció udvarias marad mindenki felé.
Na, erre beszólt, hogy látszik, hogy régóta vagyok Angliában, ha ezeket a helyzeteket, így oldom meg. A nap hátralévő részében fülig ért a szám. Nem hinném, hogy egy bevándorló kaphatna ettől nagyobb bókot egy angoltól valaha is. :)
A délután hátralévő részében pedig iszogattunk és beszélgettünk. A hely mindannyiunknak nagyon tetszett, de szerintem a kaja inkább felejthető, mint emlékezetes. Én részemről szívesen visszamennék még nem vasárnap, hogy akkor milyen a hangulat. Emberek, családok, gyerekek jöttek-mentek egész délután, így egyértelműen érződött az egész helyen a zsúfoltság és az átutazó jelleg.
Egy kis történelem és pub történet
A britanniában élő rómaiak támogatták az exlégiósoknak a környéken való letelepedést. Ehhez földadomány is járt. Amikor a római csapatok visszavonultak, a környékre Észak-Európából érkező telepesek érkeztek. Az erdős vidék a római-kelta britek lakóhelyévé vált.
A sörfőzés a folyó közelsége miatt egyszerű volt, így a szászok elkezdtek ezzel foglalkozni. A sörfőző általában nő volt, ha az ital elkészült egy zöld bokrot tett ki a sarokra, hogy a környékbeliek értesüljenek róla, az ital fogyasztásra kész. A sörház (alehouse) a faluban élők találkozó helyévé vált, ahol vitáztak, cserekereskedelmet folytattak és ittak.
Az angolszászok és a kelta-britek a vikingek támadásaikor egyesültek. A szász sörfőző ház a folyótól való távolsága miatt túlélte a sötét időket.
Függetlenségét a későbbiekben is sikerült megtartania, mint szabadház (freehouse) nem egyesült a szomszéd birtokkal (Godwine land).
1067-ben Hódító Vilmos, egy normann megszállónak adományozta a Godwine birtokot, mert ő hajókkal támogatta William hódításait. A támadás után a sörházat a környék The Ship-ként (A hajóként) emlegette. Mivel a sörház a birtok szélén helyezkedett el, kereskedelmi tevékenységét ugyanúgy folytathatta, mint előtte.
A királyok is gyakran megszálltak itt a vadászatok során.
A kereskedelem nagy része a közeli Temzén folyt, ahol téglát és cserepet szállítottak hajókon Londonba a környékbeli falvakból.
A fogadót az utazók is gyakran útba ejtették, ha a beaconsfield-i, wycombe-i vagy a londoni piacra mentek. A sörház a mellékúton volt, a kereskedők azért ezt részesítették előnyben a főúttal szemben, mert kikerülték az adófizetést. A hátránya a rájuk leselkedő rablótámadások voltak.
1304-ben I. Edward uralkodása alatt hoztak egy olyan rendeletet, hogy az összes útszéli bokrot mindkét oldalon 200 yard-nyi (182,88 méter) szélességben le kell vágni, hogy a rablók ne tudjanak elbújni bennük.
Akkoriban az állatokat is a mindenki által járható utakon terelték, marhákat, libákat, bárányokat, így azok kitaposottak voltak és helyenként nehezen járhatóak. Az állatoknak a hosszú út és a lassú haladás miatt (kb. 2 mérföld/óra) védelemre volt szükségük. Egy ravasz wales-i pásztor kihasználva ezt a londoni nagy vásárokban (az utazás végén) nagy összegért eladta a kutyáját, majd visszament a fogadóba tudva azt, hogy a kutyája az első lehetséges alkalommal úgyis visszamegy hozzá.
A sörház a 17. században fogadó méretűre bővült, ami azt jelentette, hogy már fel tudott ajánlani külön szobákat éjszakára az közös szállás helyett.
A polgárháború alatt Beaconsfield a rojalisták és a parament-pártiak folyamatosan változó határvonalán volt. A pub-ból I. Károly irányította a lovagjait és próbált még több támogatót szerezni. A kezdeti rojalista győzelmek azonban nem tartottak sokáig, 1642-ben a fogadót a kerekfejűek elfoglalták és brutális mészárlást végeztek. 12 lovag fejét pedig karókra tűzték az ajtó mellett, köztük egy 12 éves dobos fiúét is. A monda szerint az ő szelleme a mai napig a pub-ban kísért.
1646-ban I. Károly a skótokhoz menekült a vereség elől. Utazása során egy reggel a fogadóban reggelizett, amíg bevártak valakit, aki a kíséretéhez csatlakozott. A király bízott a fogadós jóindulatában, hogy nem jelenti fel őket az ellenségnél.
Amikor II. Károly visszaszerezte a trónt, nem feledkezett el a fogadó hűségéről a “királyi lobogó” (Royal Standard) felé, így engedélyezte a tulajdonosnak, hogy az eredeti “The Ship” nevet megváltoztassa a “The Royal Standard of England”-ra (Angol Királyi Lobogó). A király személyes okokból is hálát érzett a fogadós felé; a pub-ban bujkálása idején az időt gyakran a tulajdonos szeretőivel töltötte el. Ravasz üzletember lévén ő pedig mind az új királlyal, mind pedig a fogadó új nevével hatalmas üzletre tett szert. Ez volt az egyetlen pub az országban, aminek engedélyezték, hogy a fentebb leírt teljes címet hivatalosan viselje.
A 17-18 században a pub még egy másfajta hely volt, mint ma. A környék veszélyes volt, útonállók leselkedtek mindenfelé az emberekre és az, akit megbízhatónak hittek is korrupt volt. Az ilyesfajta helyeknek megvolt a hátsó és felső emeleti sötét szobájuk, amik koszosak voltak, izzadság szagtól bűzlöttek és csupán egy halvány gyertya fénye világította be őket. Itt aztán egész éjjel ment a kurvázás, a szerencsejáték és persze az ivászat. /A részeg szellemek mennyisége ezekben a kocsmákban óirási volt./
A legendák szerint a pub-ban a mai napig kísértenek szellemek.
Forrás: http://www.rsoe.co.uk/history/
The Royal Standard of England
Forty Green, Beaconsfield,
Buckinghamshire,
HP9 1XS
Látogatás: 2013. Április 21.
Fizettünk: a fentebb leírtakért italokkal, borravalóval £130 / 4 fő
