Világevő közzétett egy interjút az Arcade Bistro tulajdonosával néhány hete arról, hogy a hely miért zárt be annak ellenére, hogy színvonalas konyhát vittek, amit a Michelin is értékelt. A cikk persze nagy port kavart a kommentelők körében, előkerült megint a “méregdrága sznobizmus, túl drága a hely minimál adagokkal, ide aztán fel kell öltözni aztán feszengeni kell” és hasonló kommentek.
Március 30-án nyitottak ki utoljára, a csillagok pedig pont úgy álltak, hogy mi is otthon töltöttük a húsvétot, úgyhogy foglaltunk egy asztalt még gyorsan. Saját szememmel akartam látni ezt a sokak szerint túl drága és sznob helyet, amit a Michelin Bib Gourmand-al, és 2 villácskával értékelt.
A környéket ismertük már, még a kiköltözés előtt laktunk ott néhány hetet, meg aztán Zsolti egyből meg is jegyezte, hogy ezt a helyet anno Májas vendéglőnek hívták, ahol a nagypapája törzsvendég volt akkoriban. Kicsi a világ.
Belépéskor nagy sürgés-forgás fogadott minket, telt ház volt. Az egyik felszolgáló elkérte a kabátjainkat és odavezetett az asztalunkhoz, ami a fal mellett középen volt, így be lehetett látni az egész éttermet. Nekem tetszett a dizájn, modern és fiatalos volt különösebb extrák nélkül.
Azt azért hamar megállapítottam, hogy ez az a hely, ami bizony távol áll attól, hogy itt bárki is feszengjen. Tekintve, hogy magassarkúban és FARMERBAN voltam. Az a hely ahova egy normális farmerban be lehet ülni ott semmi ok nincs arra, hogy bárki is kényelmetlenül érezze magát. Meg aztán az egyik szomszéd asztalnál egy nagy testű jól nevelt kutya feküdt a gazdi lábai alatt. Egy sznob helyre max a p..anyaló kutyák mehetnek be, de egy ekkora tuti a tiltólistán lenne.
A terítés nagyon egyszerű volt, akárcsak az étlap. Két oldal, rajta néhány előétel, főétel és desszert. Egy bisztróban az ember nem is vár el ettől többet.
Zsolti italnak egy házi limonádét kért, ő volt az áldozat, aki vezetett, de én egy pálinkát azért legyűrtem aperitifnek, az ételekhez pedig egy pohár Váli Kéknyelűt rendeltem.
A rendelések után kaptunk egy üdvözlőfalatot, ami libamájjal töltött sós fánk volt. Beindította az ízlelőbimbóinkat, nagyon finom volt.
Én előételnek fokhagymás rákot kértem paradicsomos rukkola salátával. Egy igazi klasszikus, amit időről időre én is készítek itthon az egyszerűsége miatt, és azért is mert imádom.
Zsolti mézben sült fetát rendelt mustáros salátával. Ez volt a másik előétel, amin gondolkodtam. A feta langyos, krémes és lágy volt, a saláta friss és ropogós, a mustáros dresszing kiválóan harmonizált a sajttal anélkül, hogy annak ízét elnyomta volna. A tányér tetején lévő paprikás szósz, pedig nagyon emlékezetes volt. Nem emlékszem arra, hogy hol ettem utoljára ilyen krémes, tiszta, jó állagú pürét amiben az apró csomócskáknak, amik homokra emlékeztetnek még nyoma sincs.
Én főételnek libamájat rendeltem epres salátával. Csajos étel, csajos adag. A libamájat borágó díszítette. A szósz hozzá egy erős édes redukció volt. A máj finom és puha volt, de nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy a hőmérséklete a hűvös/langyos között ingadozott. Nem tudtam, hogy ez vajon direkt ilyen-e vagy csak a nagy rohanásban nem volt idő megmelegíteni, mindenestre nem küldtem vissza és nem panaszkodtam, de evés közben végig azt a meleg (nem forró!), olvadós libamájízt vártam. A saláta ismét friss és roppanós volt, az epernek pedig meglepően finom, érett eper íze volt. A fagyos márciusban sikerült valami jó minőségűt beszerezni.
Zsolti szarvaspörköltet kért spéclivel amihez járt még fokhagymás uborkasaláta is. A pörkölt korrekt és finom volt, akárcsak a hozzá járó köret. Utóbbi kicsit kevés volt a pörkölthöz képest.
Desszertnek én ananász tatárt kértem. 3 rétegből állt, az ananász íz robbant benne, de az egész mégis enyhén citromos volt, a tetején lágyan felvert tejszínhab volt, amire ropogós kekszeket helyeztek. Méretében, ízében, arányaiban, ropogósságban is kiváló desszert volt. Ez is valami olyasmi, ami az ananász kapcsán mindig eszembe fog jutni.
Zsolti Ras el hanout panna cotta-t kért. Finom volt, de a Ras el hanout ízt jól elrejtették benne, maga a puding pedig szerintem kemény volt. Ez a panna cotta-nál erősen ízlés kérdése, én szeretem, ha az állaga olyan, ami épp hogy csak meg van fogva a zselatinnal és elolvad a szájban. Ami már ettől keményebb azt a nyelvvel kell szétnyomni a szájpadláson, hogy elolvadjon. Ez a panna cotta az utóbbi volt. Ízlések és pofonok.
A vacsora után kaptunk petit fours-ot is, ami falatnyi omlós sütemény volt.
Az Arcade egy korrekt bisztró volt, remek konyhával és figyelmes személyzettel. Az a hely, ahova az ember lazítani megy a barátaival egy könnyű vacsorára, majd irány a budapesti éjszaka. Sem sznob, sem feszengős. Laza és korrekt a maga egyszerűségében.
Az meg, hogy drága-e? Ezt a színvonalat nem lehet olcsóbban adni.
Látogatás: 2013. március 29.
Fizettünk: egy házi limonádéért, egy pálinkáért, egy pohár fehérborért, egy nagy üveg mentes vízért, kétszer 3 fogásért borravalóval kb. 28 000 Ft-ot.