Lyonba érkezésünk másnapján nem is volt kérdéses, hogy hová megyünk enni. Néhány héttel korábban már elintéztük az asztalfoglalást, vissza is igazoltuk, hogy nehogy lemaradjunk. Kétlem, hogy a vasárnapi ebédet ettől jobban még lehetett volna fokozni.
Mivel az étterem Lyon szélén (vagy lehet, hogy már kívül is) van, taxit hívtunk. Ahogy átmentünk a hídon már látszott is az épület. Nem lehetett eltéveszteni, a tetején hatalmas betűkkel állt a Paul Bocuse felirat. Közelebb érve pedig egyetlen gondolatom volt: “Úr Isten, ez milyen csicsás és giccses!” Hiába a csillagok és a történelem bennem ez akkor is visszatetszést keltett és amúgy magamtól tuti nem mennék be egy ilyen helyre. De ez más volt.
Kép az internetről.
Amikor a taxi megállt, a lépcső alján lévő úr azonnal kinyitotta az ajtót nekünk, köszönt, majd bekísért minket az étterembe. A giccs csak fokozódott. A bejárattal szemben hatalmas üvegfal volt, amin keresztül beláthattunk a konyhába. Amíg kitalálták, hogy hol van asztalunk bámészkodtam. A foglalásunk megvolt, a helyünkre kísértek, az étterem akkor még csak félig volt tele (később teljesen megtelt). Az egyik ablak melletti asztalhoz ültettek le minket.
Ilyen volt az alapterítés.
Az összes ételünk később ilyen tányérokon érkezett, mindegyiknél ügyelve arra, hogy az asztalra helyezésnél a “Paul Bocuse” felirat felénk nézzen.
A név vagy a PB monogram mindenen (só, borsszóró tartó, evőeszközök, poharak stb.) rajta volt.
Az étlap olyan hatalmas volt, hogy az asztalon is alig fért el. Volt többféle menü amiből lehetett választani és a végén persze az á la carte kínálat is. Kb 4 oldal volt az egész, a végén franciául és angolul is le volt írva a történet. Zsolti a tradicionális menü (Grande Tradition Classique) mellett szavazott, “ha már itt vagyunk, akkor adjuk meg a módját és kóstoljunk meg mindent” alapon. Én meg hagytam magam rábeszélni.
Itt hozzátenném, hogy az asztalfoglalásunk 1 órára szólt és én direkt nem reggeliztem, számítva arra, hogy nagyon sokat fogunk enni.
A fickó, aki felvette a rendelésünket csak mosolygott és annyit mondott, hogy “jó választás”.
Az asztalra kaptunk bagettet és sótlan vajat. Utóbbi krémes és inkább zsíros tejszín, mint vaj ízű volt.
Utána megkaptuk amuse bouche-t is. A csészében karfiol krémleves volt, alatta egy füstölt lazacos tormás falatka, mellette pedig egy nagyon finom, de a mienktől eltérő “sajtos pogácsa”. Ennek a tésztája könnyű volt és nagyon sajtos, kívül mindenhol ropogott.
Közben a boros könyvvel is ismerkedtünk. Ez szintén akkora volt, mint egy Biblia, csupa francia borral, a külföldi fajtáknak nem sok figyelmet szenteltek. Mivel ezeket egyáltalán nem ismerjük a mi szempontunk a választásnál az ár volt.
A külföldi boroknál pedig néhány Tokajit is felfedeztünk.
Végül ezt választottuk és ilyen tartóban volt az asztalunk mellett.
Az első fogásunk a menüből egy szelet libamáj volt gyümölcsökkel, verjus szósszal és burgonya chips-el a tetején. (Scallop of foie gras, pan-cooked, verjus sauce) Kifogástalan tányér, a libamáj zsírossága illik a gyümölcsök és a szósz savanykásságához, a burgonya chips pedig ad az egésznek egy kis ropogósságot. Az a szósz annyira finom volt, hogy bagettel kitunkoltam a maradékot.
Két fogás között Paul Bocuse is megjelent a teremben. Azt hittem, hogy régi szokás szerint majd cseveg a vendégekkel is, de nem. Az asztalokat körbejárta, üdvözölt mindenkit és beállt egy közös fotóra. A fotó után tovább ment. Naná, hogy én is akartam egy képet vele. Ki nem hagytam volna. :)
Következőnek libamájas szarvasgomba leves érkezett. Ezt a fogást PB 1975-ben találta ki az akkori francia elnöknek. (Truffle soup V.G.E.)
Már a neve is bizarrul hangzik, szerintem. Tűzforró csészében hozták ki, ami leveles tésztával volt befedve.
A tetőt leszedve megcsapta az orrunkat a szarvasgomba kellemes illata. Számomra a leves is érdekesen nézett ki. Az ízét is furcsának találtam.
Korrekt húslevesben libamájdarabok, valamilyen főtt husi és valamilyenre összevágott zöldségek voltak eszméletlen mennyiségű vékonyra szeletelt fekete szarvasgombával. A lében két egyforma darab zöldség, hús vagy libamáj kockát nem láttam. A darabolás elég rusztikus volt. A libamáj íze elveszett a levesben, a szarvasgomba ízt pedig nem lehetett érezni. Néhány kanál után rájöttem, hogy a husi valószínűleg zúza. Az otthoni húsleveseket és vasárnapi ebédeket jutatta eszembe gyerekkoromból. A csésze felét ott hagytam. Nem ízlett. A felszolgáló kérdően nézett rám, amikor elvitte a tálakat, de mivel mi nem beszélünk franciául, ő meg nem beszélt angolul (vagy nem akart) a kérdés, hogy mi volt a bajom vele, elmaradt.
A következő fogásunk nyelvhal volt tagliatellével és hollandi mártással. (Filet of sole with noodles, à la Fernand Point) Nem bonyolították túl, a maga egyszerűségében volt tökéletes. A hal húsa feszes volt, a hollandi mártás enyhén fűszeres, a tészta pedig természetesen házi.
A főétel előtt kaptunk egy kis gombóc vörösboros szorbét. Gondolom szájtisztítás gyanánt a hal és a husi között. (Beaujolais winemaker’s sherbet) A menünk legizgalmasabb fogásával volt dolgunk. Az edénykében úgy pezsgett, mint egy tabletta, a szánkban pedig vörösboros fanyar ízt produkált olyan utóhatással, mintha megégettük volna a nyelvünket. Ez néhány perc után aztán elmúlt.
A főételünk a hólyagban sült szarvasgombás csirke volt. (Bresse chicken truffled cooked in a bladder) Ezt előttünk bontották ki a hólyagból, darabolták fel és tálalták ki a zöldségekkel és a mártással. Nagyon látványos volt, az összes környékbeli asztal ránk figyelt. :) A felszolgálók nagyon rutinosan végezték a dolgukat, percek alatt végeztek. A csirke finom volt, de az én ízlésemnek egy kicsit sótlan. A szarvasgomba a madár bőre alá volt betömködve, de sem az illatát, sem az ízét nem lehetett érezni. A köretek finom, roppanósak voltak, a kucsmagomba mártás pedig a legjobb, amit valaha ettem.
A sajtokkal a felszolgálók foglalkoztak. Szinte minden asztal evett sajt tálat a főételek után, ha benne volt a menüsorban, ha nem. (Selection of fresh and matured cheeses from « La Mère Richard ») A tálcát a sajtokkal egyik szervizasztaltól a másikig pakolták, majd magyarázták, hogy melyik melyik, mi meg választhattunk amennyit csak akartunk. Sajnos nem jegyeztem meg az általam kért darabkák nevét, ennek ellenére mosollyal az arcomon toltam befelé mindegyiket. Kenyér nem járt hozzá, de én jobban szeretem őket azzal, úgyhogy kértem pluszba.
Zsolti a friss sajtok mellett döntött. Ebből kapott 2 félét amik túróra és tejfölre hasonlítottak, de egyikre sem lehetett volna rámondani konkrétan, hogy ez vagy az. Cukor járt hozzá.
Itt már egyenesen úgy éreztem, hogy szétpukkadok, ha többet eszem.
A desszerteket is a felszolgálók vitték asztaltól asztalig. (Delicacies and temptations, Fantasies & Chocolates) A konyha kiküldött egyszerre mindent, elmondták, hogy mi micsoda, a vendégek pedig választhattak amennyit csak akartak. Volt friss gyümölcs, fánk, madártej, csoki torta, crème bruleè, alma torta, pisztácia torta stb… A látvány lélegzetelállító volt.
Mi 2-2-t kértünk, esélytelen volt, hogy ettől többet meg bírjunk enni, ezeknek egy részét is ott hagytuk. Én fánkot és crème bruleè-t választottam, Zsolti pedig madártejet és a hagyományos alma tortát (tarte tatin). Itt már kb. 3 órája ettünk és az asztalunk még mindig tele volt kajával.
Amint kirakták a desszerteket megkaptuk a petit fours-ot is. Nem volt mit tenni, neki kellett állnunk az édességeknek is.
A crème brulee finom volt, de semmi extra, ezt a pudingot nem lehet ettől jobban vagy akárcsak máshogyan is elkészíteni.
A fánkot tányérra kaptam egy kanálnyi vanília fagyival és meglocsolva valami tömény rummal. A fánk maga is tömény alkoholba volt beáztatva, a vaníliás töltelék alatt voltak aszalt gyümölcsök azoknak is tömény alkohol ízük volt és mindezt még meglocsolták még több rummal, így még az amúgy hibátlan, krémes, tökéletes vanília fagyi is abban úszott. Ez elnyomta az egész desszertet, a fánk szottyos volt, úgy éreztem, hogy minden falattal egy kupica rumot eszem meg. A nagy részét ott is hagytam, abszolút csalódás volt.
A tarte tatin is csodásan nézett ki, megkóstolva meglepődtem, hogy hideg. De végülis mit vártam, ha egyszer legalább 20 perce a vendégek között tologatják szegényt. Finom volt, de én jobban szeretem, ha meleg vagy langyos.
Nekem a madártej habja sem ízlett. Látványra eszméletlen, de megkóstolva a hab olyan mintha túl lett volna verve. Zsolti szerint máshogy nem állna meg. Neki ízlik. Szerintem ennek nem szabadna ilyen keménynek lennie.
A crème bruleè-t és a vanília fagyit leszámítva a desszertek nekem csalódást okoztak.
Miután elvitték a desszertes tányérokat kaptunk két újat. Azt hittük, hogy a petit fours-nak, de a felszolgálónk megkérdezte, de inkább kijelentette, hogy “kávé”. Sok választásunk nem volt, kaptunk kávét. Eszpresszót cukorral, tej nem járt hozzá. Már nem volt kedvem kézzel-lábbal magyarázkodni angolul, hogy mit szeretnék, úgyhogy inkább megittam tej nélkül.
Később a fizetésnél megnéztem a számlánkat. A két kávé nem volt a menü része, ezt gyakorlatilag ránk tukmálták azon az alapon, hogy itt úgyis mindenki iszik kávét az étkezés után. Mi meg hagytuk magunkat. 6 eurót számoltak fel per eszpresszó. Életem legdrágább kávéja volt.
A petit fours-ok finomak voltak, a csoki a kis edényben annyira tömény volt, hogy az már végképp nem fért belém és az aprósüti nagy részéhez sem nyúltam hozzá. Zsolti kitalálta, hogy vigyük haza őket. Kérdeztem, hogy? Aztán ennyiben is maradtunk.
A mosdó felé menet el kellett menni a “PB bolt” mellett. Mindenféle vele kapcsolatos dolgot meg lehetett ott vásárolni. Ez szemben volt a konyhával, aminek ezen az oldalán is üveg fal volt, így be lehetett lesni, akkor is amikor pörgés volt. Szerviz után csináltunk egy képet róla.
Fizetni egy erre kijelölt pultnál lehetett, itt nem volt pénzezés egyik asztalnál sem. Hívtak nekünk egy taxit aztán hazamentünk, emészteni. A kocsihoz, mivel szakadt az eső, egy nagy esernyővel az ajtós fickó kísért ki minket.
Otthon Zsolti kirakott a zsebéből egy papírzsebkendőbe csomagolt gombócot. Kibontva láttam, hogy elhozta az összes megmaradt aprósüteményünket a tálról. Mindig tudtam, hogy élelmes, főleg ha édességről van szó, nem is tudom, hogy miért lepődtem meg. :)
Ez volt a második 3 csillagos francia étterem ahol ettünk. Nekem a Waterside Inn jobban tetszett és nem csak azért mert ott beszéltek angolul. Szerintem ez borzasztó giccses volt, arról nem is beszélve, hogy az egész úgy jön le, mintha Paul Bocuse imádná saját magát. Fájó pont, hogy ennyire csalódtam a desszertekben és az sem segített a dolgon, hogy egyszer a borunkat is nekünk kellett utántölteni. Zsoltival úgy döntöttünk, hogy klassz ez a hagyományos francia konyha, de nekünk ennyi elég belőle. Szerettem volna még elmenni az oxfordi két csillagos Le Manoir-ba és Gordon Ramsay 3 csillagos éttermébe is, de az előző tapasztalatok miatt ezek eléggé hátra kerültek az éttermi listámon.
Másik érdekes tény, hogy egy ex-kollégám volt sztázsolni egy hetet ebben az étteremben. Azt mondta, hogy vesztegette az idejét. Az egész napot a fenti előkészítő konyhában töltötte úgy, hogy ott sem hagyták, hogy bármihez is hozzányúljon, a lenti szervizkonyhába pedig egyáltalán nem engedték le. Kár.
Auberge du Pont de Collonges, Paul Bocuse
40 Quai de la Plage
69660
Collonges au Mont d'Or
Látogatás: 2013. Január 27.
Fizettünk: 2 tradícionális menüért, 2 pohár pezsgőért, egy üveg borért, egy üveg mentes vízért, 2 kávéért borravalóval 595 eurót.